Kedves férjek, mindenképpen megszívlelendő amerikai mondás a címben!

Mi Michael-től tanultuk,egy kedves ismerősünktől, és éppen az autóvásárlás kapcsán. Láttuk, hogy Bloomingtonban nem sok babér terem nekünk, az ide érkezett diákok felvásárolták az összes normális autót, ezért szélesítettük a kört Indianapolisra. Ott rögtön találtunk kettőt, ami tetszett, és árban is megfelelő volt. Az egyik egy Volvo, amibe a képek alapján beleszerettem. Fontos a márkahűség… Amikor János megkérdezte Michael-t, mit szól hozzá (mert ő Floridában autó szervizeléssel foglalkozik, előtte kereskedett is, ért hozzá nagyon) , és hogy én ezt szeretném, csak ennyit válaszolt : „happy wife, happy life”.

Meg is beszéltünk egy találkozót a kereskedővel, felkerekedtünk és másfél óra múlva már ott is voltunk Indianapolisban, vagyis annak külvárosában, ahol Jordan várt minket, kezében a Volvo kulcsával. Mit mondjak, az előttünk álló kocsi nem sokban hasonlított a képen láthatóra, még a színe is teljesen más volt. Mi rendkívül felkészültek voltunk, mert előtte 10 perccel olvastuk a „kiskátét” avagy „hogyan vásároljunk használt autót az USA-ban” című kéziratot, ahol pontokba volt szedve, hogy mire kell figyelni. Mivel egyikünk sem ért az autókhoz, ezért komoly arcot magunkra erőltetve próbáltunk visszaemlékezni, hogy mi is volt a papírra írva, mit kell megnézni. Először körbejártuk az autót, megnéztük a kerekeket, a karosszériát, eltérő festékszínt, rozsdát keresve (találtunk). Aztán megkértük Jordan-t, nyissa ki a motorháztetőt, ezzel sikerült is zavarba hozni, mert fogalma sem volt, hogy hogyan kell. Bezzeg mi, rutinos Volvo tulajdonosok alig pár perc alatt megtaláltuk a gombot a műszerfal alatt! A motorblokkban fogkrémszerű kiválást kellett keresni, szerencsére ilyet nem találtunk, János ellenőrizte az olajszintet is, láttuk, hogy Jordan meglepve nézi a gyanakvó idegeneket. Ezek után ellenőriztük, hogy tényleg megvan-e a pótkerék, aztán beültünk próbavezetésre, ahol kipróbáltuk a fékeket, kapcsolókat, kallantyúkat és persze legfőképpen a kocsit. Kormánykerék kiteker teljesen jobbra, aztán balra, mentünk elengedett kormánnyal, aztán kézifék. Elég nagy csalódás volt, hangos volt és kényelmetlen, ráadásul én tisztán hallottam a kattogó hangot, ami a listán szerepelt és gömbfej cserét jósol! Úgyhogy kiszállva inkább megkérdeztük, lenne-e valami más is. Szerencsére volt! Egy Toyota Camry, 2001-es. Igaz, hogy le van törve az egyik visszapillantó tükre és nem működik a kéziféke, de egészen megkedveljük. (persze szigorú arccal mérjük fel ezt is, és a gyerekeknek is szóltunk, hogy vágjanak savanyú arcot, amit boldogan teljesítettek) Mézes madzagként még megmutatnak nekünk egy Hondát, ami csillog-villog, szinte újnak tűnik, de az biztosan sokkal többe kerül, mint amennyit mi megengedhetünk magunknak.

Jordan számol, alkudozunk. Az első árra, amit ő mondott, ami tartalmazza a szükséges javításokat, a tisztítást, az adót és az átírást is, János faarccal mond 1000 dollárral kevesebbet. Azért ilyen bátran, mert Michael azt is megsúgta, hogy a kereskedők általában 2000 dollárt akarnak keresni egy autón, szóval van mozgástér. Megbeszélés a managerrel, nem fog menni, mondanak egy másik árat, erre mi is mondunk egy újat, legyen annál 200 dollárral kevesebb. Így összesen 700 dollárt sikerült alkudnunk, az üzletnek láthatóan Jordan is nagyon örült, innen tudjuk, hogy valószínűleg még így is jól járt.

Kezet rá, gratulálnak, megvettük életünk első autóját!