Ki tudja, mi az a városi szétterülés (urban sprawl)? - kérdezte a vezetőnk Arcosantiban. Egyetlen ember jelentkezett. Megkértük, hogy meséljen arról, amit ott látott. 

Kifelé jövet a poros földúton az autópálya-kereszteződés felől szembejön velünk egy Tesla CyberTruck, háttérben a magas sivatag szikkadt dombjaival. Ez a kép talán mindennél jobban kifejezi, mivé lényegültek mára a késő hatvanas évek üdvözítő elképzelései.

A sivatag mindig is vonzotta az emberi képzeletet. Mind a kivonulás a pusztába, mint valami őszinte, szinte embertelen és emberfeletti helyre, mind a puszta termővé alakítása, a kies, rideg táj kemény munkával barátságossá tétele réges-régi, ősidőktől velünk lévő toposz. Előbbi az egyéni spirituális megtisztulást, utóbbi a közösséget és az emberi teremtő erőt, a munkát jeleníti meg, hívja elő, afféle archetípusként.

Aztán persze ott van az utópiák világa. A világ zavaros, érthetetlen, zűrös, ráadásul igazságtalan és kegyetlen, jó lenne valami olyasmit megteremteni, ahol farkas és bárány egymás barátja, mindenki boldog és vidám, mindenkinek annyi jut, amennyit csak akar, és abból, amiből akar, továbbá nincsenek konfliktusok, háborúk meg társadalmi osztályok, kizsákmányolás. Mindig is voltak olyanok, aki ezt záros határidőn belül, kisebb vagy nagyobb mértékben kívánták létrehozni - amihez jól jön a világból való kiszakadás, és a sivatag ideális terepet ad neki.

Erre aztán rárakódik ismét az elmúlt párszáz év újabb bolondériája, a racionalitásba, a technikába és tudományba vetett hit, amely szerint nincs is másra szükség, csak tudásra és minden megoldható. Meg hát tudósra, aki ennek birtokában van, a többi már csak elszántság, vas és beton kérdése. Ebben hitt a tervgazdaságra építő tudományos szocializmus mellett annyi mindenki más is, manapság is elterjedt elképzelés.

Kétségtelenül az emberiség legkomplexebb közösségi alkotásai a városok, amelyek mindig is többek voltak, mint a lakóik és fizikai környezetük összessége, mindig is erős szimbolikus értékkel bírtak. Ráadásul a városok, éppúgy, mint a világ, tökéletlenek, sőt, mi több, még tökéletlenebbek, mint az őket létrehozó társadalom. Ráadásul minél nagyobb, annál több nyomorúság gyűlik benne össze. Azaz a város egyszerre valami magasztos és leromlott, jobbításra érdemes. Ott sűrűsödnek az adott kor legsúlyosabbnak tartott, vélt vagy valós gondjai, amelyek azonnali megoldás után kiáltanak.

Az utópisták így aztán előszeretettel kezdték el farigcsálni agytekervényeiket, miképpen is lehetne létrehozni az ideális várost Gilgamestől Platónon át ki tudja meddig. Jól el lehetett diskurálni azon, hogy hány száz, ezer, százezer vagy millió ember kell minimum ehhez, milyen mértani alakzatba kell elhelyezni mit és kit, milyen új, meglepő (és nagy - vagy kicsi, korszaka válogatja, de látványos) épület a legjobb valami központi helyre. Amúgy visszatérően megfigyelhető mintázat, hogy az ideális városban vagy társadalomban utazók valahogy nem igazán törődtek olyan földi hívságokkal, mint például a munkahelyek és alantasnak  tartott tevékenységek helyszíneinek megteremtése, így általában nélkülözték a népesség tömegének elfoglaltságot, és ezáltal jövedelmet nyújtó gazdasági tevékenységeket és kiszolgáló létesítményeket. Mentségükre legyen szólva, a városi utópiák építése értelmiségi hobbi, így érthető, hogy inkább könyvtárral, adminisztratív és oktatási épületekkel, parkokkal meg múzeumokkal ékesítették e képzeletbeli városaikat, mint jóval profánabb bevásárlóközpontokkal, szemétfeldolgozó üzemekkel, vágóhidakkal, kocsmákkal és zűrzavaros, szennyező gyárakkal, hogy a dögkutakról említést se tegyünk. Ha már termelés, akkor legyen kézműves és kreatív.

Az uralkodók is szerették az ideális várost, mert részint lehetett csomó téglát, követ, később meg betont önteni, az emberek tömegét értelmesnek tűnő munkával lekötni, ami ráadásul a gazdaságot is lendíti és a vállalkozókat is gazdagítja, de azért elsősorban az adott illető nagyságát vési elég hosszú időre a köztudatba (vagy gyengébben sikerült példák esetében a közutálatba). Ennek jegyében az elmúlt párszáz évben jó pár utópia alapú város született, utóbbi időben leginkább a föltörekvő államok kívánták így nagyságukat megmutatni Brazíliavároson, az indiai Chandigarhon és a fantáziadús nevű Új Adminisztratív Fővároson keresztül – ezen utóbbi éppen manapság készül csődbe menni Egyiptomban. De a világ fejlettebb része is kivette a részét ebből a hóbortból az ausztrál főváros, Canberra révén, de valójában az amerikai párja, Washington D.C. is így jött létre – aztán kétszáz év elteltével egész élhető várossá is vált, szóval nem biztos, hogy nem sikerülnek ezek az elképzelések, csak kell némi kis idő, míg beérnek.

De most vissza a sivataghoz meg az elvonuláshoz. Amerika – vagyis inkább Amerikák, azaz az egész dupla-kontinens – az elvonulós típusú utópista városkísérletek tömkelegét hozta az elmúlt kétszáz évben. A vonatkozó Wikipedia oldal csak a XIX. században több mint negyven ilyen próbálkozást sorol föl az USA-ban, amihez a XX. század is rádobott több tucatot. De tele van Mexikó, Brazília és Argentína is az ilyen helyekkel. Egyik jellemző példája az indianai New Harmony, amelynek egy Wales-i csodagyerek, Robert Owen, a Wikipedia leírása szerint tehetős „textilgyáros, filantróp, politikai filozófus és társadalomreformer, az utópikus szocializmus és a szövetkezeti mozgalom megalapítója” volt az újjáalapítója (egy rögvest hamvában halt korábbi utópisztikus próbálkozás után) az akkori vadnyugat legvadabb szélén. Mint mondani szokás, hatalmas vagyona társadalmi felelősségérzettel járt együtt, és változatos britanniai kísérletek után 1824-ben Indianába költözött, hogy létrehozza békésen gazdálkodó utópista társadalmát, városát, vive magával családtagjait, barátait és munkatársait a ködös Albionból. Mindeme nagyívű kísérlete két évet élt meg, a rossznyelvek szerint az értelmiségi úri társaság addig-addig vitatkozgatott a tehén megfejésének, illetve a búza vetése-aratása időpontjának ideális pillanatán, míg a tehén nagy fájdalmak között kimúlt, a búza a kalászon rohadt. Amúgy a társaság feltalálta magát mindeme kudarc után, nem kellett őket sajnálni, visszaköltözve a nagyvárosokba sikeresen beilleszkedtek a helyi elitbe: fiából például szinte élethossziglan Indiana kongresszusi képviselője lett. Csak New Harmony járta meg, manapság is csupán úgy hétszáz lakosa van, néhány történelmi épülettel. Robert Owen elképzelte városból nem valósult meg és nem maradt érdemben semmi egy-egy emléktáblán, a Wikipedia-oldalon, tanulságos várostörténeti könyvfejezeteken túl.

Mert a misung következő lényegi alkotóeleme, ami nélkül még nem juthatunk el Arcosantiig, a társadalmilag egyenlősítő, egyenjogúságot és egyéni nagyságot hangsúlyozó racionális felvilágosodás egyik fő ellentmondása, a karizmatikus vezér kultusza. A vezér, aki látja a jövőt, világítótoronyként viszi magával fénye által megvilágított követőinek gyér, de annál elszántabb csapatát, afféle avantgárdként a borús jelenből a tüskés bozóton át vezető úton a boldogabb, harmonikus jövő felé. A követők a tudásból, az elkövetkezendők megértéséből és a rájuk vetülő karizmától eltelve áldozatkészen keverik a maltert, vetik a vályogot, törik a követ, öntik a betont, hogy az eszmék világából a valóságba lökjék át vezetőjük nagyívű elképzeléseit.

S mivel a társadalmat sújtó baj nagy – valamiért mindig nagy és sürgető, bár éppen az, hogy mi az az aktuális nagy baj, ami sürgető, erősen változik. A manapság javasolt megoldás is alapos és nagyívű: manapság többszázezres épületek, kilométer magas tornyok vagy többszáz kilométeres vonalak a jellemzőek, a racionalitás jegyében szigorúan valamilyen geometriai mintázat mentén. Korábban ezekben autópályák futottak, manapság meg vonatok meg liftek, de érdemben talán ennyi is a különbség.

Ilyenkor a Mesternek két lehetősége van a rettenetesen drága tervei megvalósítására. Vagy megpróbál bűvkörébe vonni valamely tehetős mecénást, legjobb, ha fáraó, emír, király, vagy legalább egy helyi értékű diktátor az illető, akinek afféle szimbiózist ajánl: pénzért dicsőséget és nagysága emlékművét, meg annak pecsétjét, hogy a Mesterrel együtt ő is részese a jövőnek, a tudásnak, a haladásnak – egyféle legitimációs dóri-ión-korinthoszi oszlopzat és oromzat gyanánt. Láthatunk ennek jegyében 170 kilométer hosszú vonalvárost tervezni Szaúd-Arábiában, jövő városát fölhúzni valamely öböl menti minimonarchiában, az utóbbiban a paradigmák csodálatos, zavarba ejtő - és látványosan nem működő – keveredésével, vegyítve a harminc éve trendi városi autópályákat a manapság trendi kötöttpályás tömegközlekedési hálózattal, kiegészítve sivatagi sípályával meg egyéb hóbortokkal. És még ki tudja, mit hoz a jövő! - lényeg, hogy a trend ütőerén tartsa ujját a felvilágosult monarcha, aztán az is bele fog épülni.

A Mester másik lehetősége ennél rögösebb és keserűbb – bár hosszú távon társadalmilag talán érdekesebb. Ilyenkor a Mester telefirkál vaskos albumokat monumentális terveivel, kiállításokra cipeli méretes makettjeit, majd érdemi mecenatúrát ígérő fogadókészség hiányában fogja kicsiny, de annál elszántabb csapatát és beleveti magát a sivatagba megvalósítandó legalábbis részben és esszenciáját tekintve az Eszmét, létrehozva egy közösséget azzal az ígérettel, hogy bármi is lesz a Mester sorsa, addig nem nyugszanak, míg alázattal meg nem valósul az Álom, a földre szállt utópia.

Ez utóbbi módon járt a vizionárius, filozofikus hajlamú olasz származású amerikai építész, Paolo Saleri is, az építészetet és az ökológiát vegyítő arkológia megalapítója. Filozófiája nagyságát és újdonságát megítélni nem tisztem, pláne nagyobb elmélyedés és megfelelő képzettség hiányában, ami röviden leszűrhető, az pont ugyanaz, mint az összes többi hasonszőrű huszadik századi elképzelés: demokrácia, kézművesség, harmónia, természet és ember együttélése – mind-mind fontos és lényegi idea, de valahogy nem igazán akar a valóságban összeállni és megmarad, legalábbis számomra, afféle borgőzős hajnali eszmefuttatásnak a tűz mentén, amit a fájdalmas másnapon az ember általában úgy konstatál, hogy voltak benne jó részek is, de azért nem az igazi. Vagy csak én vagyok már túl cinikus. 

Ha még cinikusabb lennék, akkor azt feltételezném, hogy a Mester úgy járt, hogy az előbb említett tábortűz mellett a borok és egyéb hatvanas években oly divatos agyi stimulálószerek hatására fennhangon és hosszasan elmélkedett – az értelmiségiek amúgy is szeretik saját hangjukat hallani, pláne a szavain csüngő tanítványok csillogó tekintete által inspirálódva, az éjjel meg gyorsan rohan, mint közismert – és hát valahogy nem jött a kínzóan fejfájós másnap, a Mesternek továbbra is tetszett azt egész, mintegy önnön bűvkörébe került. Vagy a tanítványok vették túl komolyan a csillagos ég alatt elhangzottakat, és ha már itták a Mester szavát, sebtiben le is jegyezték még ott hajnalban, talán olyat is belelátva, amit a Mester nem is gondolt – meglepően gyakori jelenség bizonyos körökben. Így kialakult egy ördögi gondolati kör, afféle értelmiség önmeghívó végtelenített ciklus, eredményeképpen nagyratörő, irreális tervekkel és elsősorban fiatalokból álló elszánt csapattal a sivatag közepén. Semmi okom föltételezni, hogy valójában ez így is történt, szóval le is írom, hogy a valósággal való bármely esetleges egyezés csupán a véletlen műve, de jó gondolatkísérlet volt.

Még egy fontos elem hiányzik a misungban, vagy malterben, ki mit szeret, de az bizony állandó összetevő, Platóntól Owenen át Saleriig – meg még tovább – mégpedig az, hogy a lelkes, sőt talán fanatikus követők egytől egyig fizikai munkában alapvetően járatlan, magas státuszú ifjakból kerül ki, akiknek, amint a hatvanas években az egész hippi mozgalom mutatta, elegük van a felnőttek képmutató, velejéig hamis, talmi és unalmas világából és méreteset lázadni óhajtanak ellene. Szívük joga, ezzel persze semmi baj, sőt, és az ifjak számára szüleik világa nyilván mindig is alapvetően képmutató, meg cinikus és kiégett, de akkor lássuk is, mire jutottak Arcosantiban a nagy nekibuzdulásból.

Szóval adott egy csapat elhivatott, afféle modern gnosztikus csapat egy karizmatikus főnök vezetésével, röviden szólva egy rakat hippi meg egy guru, akik pont a virággyerekek korának végén, 1970-ben kimennek világot váltani a pusztába. Elképzeléseik között van minden, bázisdemokrácia, önfenntartó ökoközösség, bioetikus mezőgazdaság és kézművesség (a romlatlan vidék képe amióta város van, velünk van, míg és az utóbbi Arts and Crafts William Morrisék 1880-as föllépése óta ott kavarog mindenki fejében), meg hát némi tudatmódosítás. De legfőképpen és elsősorban a Tanok, az Eszme megvalósítása.

A valóság valószínűleg már az első pillanatban egy vödör jeges víz ellentmondást nem tűrő őszinteségével szembejött, ahogy az már ilyenkor szokott. Eleve a puszta kies és az élet rögös, szóval nem árt, ha az a bizonyos kiválasztott puszta ott van, ahonnan hamar el lehet jutni valahová, ami kevésbé kies és rögös, mert hát lázadni úgy jó, ha az adott korszak vívmányai könnyen hozzáférhetőek a munkás lázadásban megfáradtak számára. Az sem baj, ha azt házhoz hozzá – amihez az előrelátó sivatagi elvonulók dedikált behajtót építettek a komplexumnál. Jelen esetben a könnyű elérhetőséget garantáló lehetőséget az I-17 nevű autópálya lehajtójának közelsége, és ezáltal az aránylag gyorsan elérhető nagyváros, úgymint Phoenix jelenti. Jó érzés elmenni a városba: nyilván eljön az a pillanat, amikor az embernek már elege van a kemény munkából, a közösség tagjai fárasztó poénjaiból, szórakozna már egy másmilyent, esetleg jövedelmi helyzetén is óhajtana kissé javítani - hiszen az elhivatott elvonulás is jelentős szellemi és anyagi megterheléssel jár, szóval ilyen világi hívságok iránti epedés kielégítésének lehetőségei sem ártanak egy erősebb kőhajításnyi távolságon belül.

Igazából valami könnyen megközelíthető élelmiszerbolt sem rossz, mint idegenvezetőnk elmondásából sikerült kihámozni. Önfenntartás meg etikus ökogazdálkodás ide vagy oda, csak nem akar mindez sikerülni a tanult ifjúságnak – erre már Robert Owen kis köre is rájött kétszáz évvel korábban, pedig ők talán jóval kevésbé voltak elszakadva a földtől, mint jelen korunk fehérgallérosai. Ránézésre a mezőgazdaság oly egyszerűnek tűnik, aztán amikor az ember belevág, semmi sem úgy alakul, ahogy azt elképzelte.

Így hát hiába az Arcosantihoz tartozó jókora öntözhető föld, abból nem jön össze az elegendő élelem a jelenleg ott lakó pár tucat elszánt saleristának. Fontos hozzátenni, hogy a környéken más gazdáknak ez egész jól sikerül és még piacra is bőven termelnek, bár nekik nyilván könnyű, hiszen nem kell megvalósítaniuk a Mester bázisdemokratikusan aktualizált tanítását, ráérnek tényleg azzal törődni, amivel foglalkoznak, vagyis a földműveléssel.

Földművelés gondja pipa, gondolhatnánk, de mi van az állattartással. Az elmondottakból leszűrhetően a közösség jobbára vegetáriánus, azaz húst nem, állati termékeket azonban fogyasztanak, de azt is most már a boltból vásárolva. Változatos kalandok érték őket e téren is, a vége az lett, hogy állattartás sincsen, azt is föladták, nem csak a földművelést. Voltak kecskéik a tej miatt, de mint az elhangzottakból kiderült, a kecske egy hihetetlenül összetett viselkedésű, bonyolult lelkű és folyamatos odafigyelést kívánó állat, így inkább abbahagyták az ezzel járó terméketlen szenvedést. Nem büszkélkedhetek nagy jártasságban állattenyésztésben, pláne nem ismerem a kecskéket, nekem annyi maradandó élményem van tartásukról, amennyit a római kör görög ponyvairodalmának ránk maradt remeke, a Daphnisz és Khloé (vagy hozzám hasonló görögül egy szót sem tudó, de titkon kívánók számára Δάφνις καὶ Χλόη) olvasásából leszűrtem, vagyis, hogy a nyáj őrzése mellet az ókor jeleseinek hosszas hexa- meg ki tudja milyen meteres költemények szerzésére, pánsípon történő zenélésre, bősz pajzánkodásra és egyéb kimerítő elfoglaltságokra is bőven volt idejük, miközben a kecskéket is sikeresen fejték, meg óvták a farkasoktól és egyéb vadállatoktól. Mindegy is, kétezer év nagy idő az evolúcióban, biztos a kecskék alakultak át gyökeresen más természetű lényekké a furfangos beszédű óhellének kora óta.

Hasonlóan jártak a tojásukért tartott csirkékkel. Addig-addig járt kitartóan feléjük a hiúz, míg a közelmúltban apránként sikeresen megette az összeset, amiből a közösség valamiért nem azt a következtetést vonta le, mint az egyszeri zalai parasztasszony, hogy hát akkor sötétedés közeledtével bezárja a baromfit a tyúkólba, hanem hogy inkább nem szenvednek ezzel sem.

Lévén vannak ennél jóval, de jóval fontosabb dolgok. Nem tudni, mekkora lendülettel öntötték a terveket betonba a Mester 2013-ban bekövetkezett haláláig, de hogy manapság kapkodó sietségnek nyomát nem látni, az egészen biztos. Nem hogy teremtő iparkodás, de még fenntartó igyekezet jelei is alig érhetők tetten. Elhanyagoltság, lepattanás tünetei mindenütt, és az ember legszívesebben elszaladna a legközelebbi boltba néhány gallon jóféle festékért az ajtó- meg ablakkereteket lemázolandó – mivel az épületek homlokzata jobbára nyers beton, néhány dobozzal elegendő lenne az egész telepre. Úgy saccolom, egy-két nap alatt mindent át lehetne kenni, de valahogy ez senkinek sem jut eszébe éppúgy, mint egy alaposat takarítani. Szerencsére a vasbeton nem igényel különleges törődést, állni fog az még egy ideig az egész, de az állapota elég elszomorító.

Hogy mivel foglalkoznak elsősorban a helyiek? Ezt nem nagyon tudhattuk meg, bár az elhangzott információ-morzsákból amatőr Sherlock Holmes módjára azért jobbára kihámozható. Mint megtudtuk, többlépcsős, szavazásokkal és fokozatokkal teli, küzdelmes, jelentős anyagi áldozatokkal járó úton lehet valaki tag, ahol az egyik fontos kritérium a minimum huszonegy éves életkor, hogy a közösség életében maradéktalanul részt tudjon venni az illető. A prűd amerikai szabályozásokról már kicsit is harangozni hallók ilyenkor rögvest leveszik, milyen termékek közösségi fogyasztása kötött ehhez a bűvös számhoz, szóval az ilyen-olyan formában létrejövő egyéni és páros önmegvalósítás, a közösségi filmnézés, olvasószemináriumok és a Mester munkásságának inkább elméleti, mint gyakorlati ápolása mellett másfajta élménydús társasági elfoglaltságot is élvezhetnek a kiválasztottak.

Fenti bokros teendőik mellett a helyiek csöngettyűket meg kerámiákat gyártanak; szépek, szépek, de inkább tűnnek jószándékú amatőrök amúgy tiszteletre méltó próbálkozásainak, mintsem kifinomult iparművészeti remekeknek. Nagyjából a Balaton-felvidéki sufnikban szoktak ilyet tuningolni a számítógép püfölésének hiábavalóságában megcsömörlött városiak. Tiszteletreméltó meg minden, de nem egy Herend, hanem inkább Káptalantóti-alsó – mármint a piac, nem a falu.

Paolo Saleri építészi minőségét, értékességét nem szakmabeliként nem tisztem megítélni. Laikus szememnek vázlatai, modelljei pont olyanok, mint a korszakában divatos egyéb „sztárépítészeké”: dobozok geometrikusan, összerakva, szabályosan, de nem lakótelep-siváran. Városutópiája a kiállítás alapján vagy egyetlen magas megaépületbe zsúfolt, vagy egy vonal mentél fölhúzott város volt. Hogy miért hülye és az ember természet tökéletes nem ismeretéről árulkodó ötlet többezer, vagy százezer embert egy jó magas épületbe zsúfolni, nem kell sokat magyarázni, még akkor is, ha időről-időre előkerül, meg előfordul, hogy meg is épül valami ilyenre hajazó torony – manapság valamiért leginkább a Perzsa/Arab-öböl mellett – gondolom, ha már a közeli Bábel tornya nem jött be, gondolják, akkor ez talán most be fog. Utóbbinál meg villamosmérnökből lett városszociológusként nekem furcsa, hogy miért mániája tervezőknek meg szaúdi milliárdosoknak a csíktelepülés: a jól működő város sajátos fraktális felépítése következtében matematikailag több mint háromdimenziós térként értelmezhető, amely jelleg sikerének egyik alapvető összetevője. Miért jó ezt a 3+ dimenziót egyre visszazsugorítani, a város diadala egyik fő oszlopát kidönteni?

De beszéljenek inkább az Arcosantiban megvalósult épületek és a tervezett, de erősen bizonytalan jövőjű további fejlesztési elképzelések, mintsem a díszes kiadványok megalomán rajzai, a csillogó, futurisztikus makettek. A „településen” sétálva, még a félkész mivolt és fragmentáltság ellenére is, átütött, hogy a Mester valahogy a Római Birodalom késő-ókori, kora-középkori időszakát igyekezett megidézni: nekem Aquileia, Ravenna, de legfőképpen Konstantinápoly szelleme kísért az épületekben, terekben, a Mediterráneumot idéző kertekben. Nem véletlen, hogy George Lucas is látogatója volt Arcosantinak, hogy ihletet merítsen a Csillagok háborúja világához, hogy a filmvásznon újra fölépítse a hajdani dicsőséges Kelet-Római Birodalom városainak világát, visszaidézze, ha még csak képekben és díszletként is, annak nagyságát. Valahol talán ez Arcosanti legnagyobb tanulsága számomra az illékony eszmék gyors enyészete mellett, azaz, a civilizáció újjászületéseként felépíteni kívánt romlatlan Új Róma valahogy mindig fölbukkanó, még ha itt alaposan meg is bukott, archetipikus képe.

Mert ne feledjük, Konstantinápoly is tervezett, utópisztikus városként indult, eredetileg Új Róma néven (ókormániásoknak: Nova Roma vagy Νέα Ῥώμη), ha már az eredeti Örök Város akkoriban erősen kétséges jövőjűnek tűnt két barbárdúlás, meg a nyugodalmasabb időszakok folytonos polgárháborúi, gyilkos ármányai között. Csakhogy az a konstantini nekibuzdulás kissé jobban sikerült és szilárdabb alapokra építve ma is áll, igaz, kissé átalakulva Isztanbul néven, és húsz millió lakossal néz történetének harmadik évezrede elé. Érdemes talán kis színes kitérőként hozzátenni, hogy az akkor idejétmúltnak tűnt „öreg” Róma is egészen jól bírja manapság is, néhány megrázkódtató kitérő után. De mindegy is, irány Hadrianus vaskos falaitól vissza az arizonai kopár földekre!

Nem hinném, Saleri ténylegesen hitt volna sivatagi nagyvárosának megvalósíthatóságában, inkább kisebben gondolkodott – bár ki tudja, mi járt a fejében, lehet, teljesen más szándékai voltak. Mindenesetre vannak persze a kisebb alapított közösségeknek sikeres, erős fundamentumokra épült előképei is, említhetnénk úgy nagy hirtelen az ezeréves, vagy még idősebb sivatagi, hegytetei kolostorokat is, a sínai Szent Katalintól, az Athos-hegyen és Monte Cassinón át Pannonhalmáig, ha már nagyot akarunk mondani.

Itt, Arizonában, a 17-es államközi autósztráda mellett ez finoman is kevésbé időtállóan sikeredett. A világmegváltó szándékból meg az örökkévalóságnak szóló üzenetekből maradt a jólétig lázadt öko-poszthippik lassan legendássá nemesülő epitheton ornans-a, a sivatagban elhussanó, hivalkodóan futurista Tesla, úticéljaként egy lassan lepusztuló épületegyüttes szöszmötölő közössége.

Judit felvezetőjében említett témakörre, azaz, hogy az itteni kísérlet mennyiben értelmezhető a városi szétterülésre adott sikeres kísérletnek, talán kétszeresen is negatív választ adható Salieri földre szállt városa alapján. A próbálkozás besülni látszik a sivatagban, Arcosanti megrekedése is elég tanulságos eredmény. Még tanulságosabb, hogy Salieri követőinek túlnyomó többsége leírások és egyéb források alapján nem Arcosantiban él, hanem maga is a szorgosan élvezi az amerikai kertvárosi élet előnyeit, legtöbbje a világ egyik legjobban szétterült metropolisz-térségben, Phoenix körzetében.

Utóirat: Paolo Saleri halála után kisebbik lánya, Daniela, kemény állításokat fogalmazott meg apjával kapcsolatban, akit folytonos molesztálással, egy esetben pedig szexuális erőszak kísérletével vádolt. Közvetlen munkatársainak pedig azt vetette szemére, hogy hiába szólt mindezekről évtizedekkel korábban, mindent a szőnyeg alá söpörtek, mondván „el kell fogadni a visszaélésszerű magatartást, mint az értelem vagy a kreativitás hozzájárulásának szükséges és indokolt költségét.” Munkatársai Salerit nárcisztikus, önközpontú, erőszakos személyiségként írták le, számos emberi hibával zsenialitása, kreativitása – és nyilván erős karizmája – mellett, és ismert volt nőkkel szembeni erőszakos magatartásáról, kiterjedt hűtlenségi kalandjairól is. Akit ez érdekel, az interneten elég könnyen talál számos bővebb leírás Saleri „sötét” oldaláról.

Kocsis János Balázs

Tempe, Arizona, 2024. február 20.

Addig is, amíg átlendülök blogírói válságomon, olvassátok szeretettel János beszámolóját az itteni életünk költségeiről. Különösen érdekes lehet azok számára, akik gondolkodnak rajta, hogy megpályáznak valamilyen amerikai ösztöndíjat. Összevetette a mostani állapotot a tíz évvel ezelőttivel (az első bejegyzést ezen a linken olvashatjátok).

Az egészhez annyit tennék hozzá, hogy a tojás ára például akkora mértékben emelkedett a madárinfluenza miatt (előtte sem volt olcsó), hogy a Valentin-napi mémek egyik kulcsszereplője lett. "Ajándékozz neki idén valami drágát" felirat után a fiú mosolyogva fordult kedvese felé kezében egy tálca tojást tartva. Ezzel át is adom a szót Jánosnak: 

Magam is alig hiszem el, hogy ezt írom, de az utóbbi néhány hétben fáztam. Vettem egy nagy pulóvert, ami kabátnak is megteszi. Miminek sapkát, kabátot, meleg pulóvert – és bizony vettünk egy takarót is. Újabban a sivatagok is teljesen megbízhatatlanok. Ez nagy változás ahhoz képest, hogy mi várt ránk augusztusban, amikor iszonyatos hőségben, egy teljesen üres lakásba érkeztünk meg, ami végül mostanra egészen kényelmes és otthonos lett. Miről ismerszik meg egy átmeneti otthon? Nincsenek képek a falon, nincsen sehol egy növény, a bútorok meglehetősen szedett-vedettek. Egy háztartás felszerelése nem is olyan könnyű, annyiféle dolog kell, és valami mindig hiányzik.

A lakberendezés nem ment könnyen. Az első hetekben szinte csak ténferegtünk a kialvatlanságtól és a melegtől. A napi célunk az volt, hogy kihúzzuk ébren délután hatig, majd hétig, végül nyolcig. Amikor már „csak” nyolckor dőltünk ki, egészen örültünk, mert az azt jelentette, hogy akár hajnali négyig is tudunk aludni. Felfújhatós matracot és ágyneműt kaptunk kölcsön János kollégájától, így nem az ágy beszerzése volt a legelső dolgunk, hanem hogy asztalt és széket vegyünk. Elkezdtük járni a bútorboltokat, de nem sok sikerrel. Bejelentkeztem az összes helyi használt adok-veszek és adományozós csoportba a facebook-on, hátha valaki más pont most költözik el, de nem jártunk szerencsével, illetve például használt matracot nem nagyon mertünk volna így venni. Végül a Temu-ról rendeltem meg majdnem mindent, így legalább a házhozszállítással sem volt gond. Úgy másfél hét után elkezdtek sorakozni a bejárat előtt a dobozok, onnantól kezdve a délutánjaink bútorszereléssel teltek. A legnagyobb öröm az volt, amikor végre megérkeztek az ágymatracok, ugyanis a gumimatracunk néhány nap után elkezdett először csak szép lassan, majd egyre határozottabban ereszteni. Én ezt nehezen viseltem, úgyhogy leköltöztem a padlóra egy összehajtogatott takaróra. Jánosnak az volt taktikája, hogy lefekvés előtt felfújta, majd megpróbált gyorsan elaludni, amíg volt benne levegő. Ez a legtöbbször nem sikerült, így végül ő is a takaróra költözött.

Nem tudom, rendeltetek-e már a Temu-ról bármit, de egyáltalán nem könnyű. A több millió termék között sosem találod meg, ami tetszett, hiába jelölöd be. Ezért aztán én minden szóba jöhetőt a kosárba tettem, és inkább onnan „dobáltam ki” azt, ami mégsem kellett. Az ember általában próbál spórolni, és takarékosan vásárolni, főleg, ha csak tíz hónapot marad. Mindent alaposan mérlegeltünk, hogy biztosan szükségünk van-e rá. –Függöny? – Otthon sincs. –Szappantartó? Sótartó? – felesleges. Kuka? – jó, az legyen… és így tovább. De ki tud ellenállni a szerencsekeréknek, ami minden alkalommal felbukkan a Temu-n, és mindig 99%-os kedvezményt ígér? Így kerültek végül olyan elengedhetetlenül fontos dolgok a háztartásba, mint a laptop emelő, az elektromos fogkefe, amire valószínűleg nem fogunk tudni pótfejet kapni (kivéve, ha elmegyünk Kínába), a tésztaszűrő, aminek használatára nem tudtam rájönni (valahogyan a lábosra kellene csíptetni), vagy a rézszínű merőkanál, ami annyira tetszik, hogy biztosan nem fogjuk itt hagyni.

Egészen berendezkedtünk már, a konyhát is felszereltük, van poharunk, bögrénk, tányérjaink, evőeszközeink, lábosaink, fűszereink – sőt, konyharuhánk is. Ahhoz képest, hogy eleinte csak papírpoharaink voltak a vízautomata mellől, nagyot léptünk előre. Jogos a felvetés persze, hogy miért nem élünk gabonapelyhen és mirelit pizzán, akkor nem kellene lábosokkal és egyéb dolgokkal vacakolni. Tőlem egyébként nem áll messze ez a koncepció sem, mert annak idején Leicesterben fél évig zacskós levest meg pulykafalatkát ettem hámozott konzerv újkrumplival - ezeket csak be kellett dobni a sütőbe és kész is volt a vacsorám – eszem ágában sem volt főzni. Moszkvában emlékeim szerint folytatva a hagyományt négy hónapig különböző zacskós leveseken éltem, és csak néha törtem meg a szigorú diétát egy-egy gyrosszal. De most igyekszünk jó példát mutatni, plusz ezeknek az „egészséges” éveknek köszönhetően ma már főleg csak zöldséget eszünk. Ha már konyhamesék, akkor hadd meséljem el a legutóbbi konyhai kalandomat is, ami szervesen kapcsolódik a felszereltséghez. Hálaadáskor vacsorára voltunk hivatalosak, ahová nagy izgalommal készülődtünk – főleg én – mert eddig csak hallomásból ismertem a híres pulykát áfonya szósszal és alig vártam, hogy megkóstolhassam. Vendéglátóink azt kérték, hogy valamilyen magyaros ételt vigyünk. Jó ötletnek tűnt a székelykáposzta és a pogácsa. Be is vásároltam, beszereztem a savanyú káposztát és a gerslit a lengyel boltból (ugyanitt vettem tejfölt is), megvettem a pogácsához valókat. Évek óta a Polcz Alaine-féle sajtos pogácsát sütöm, aminél jobb receptet még nem találtam, gondoltam, hogy ezen nem is szeretnék most sem változtatni. A székelykáposztával semmi gond nem volt, elkészítettem húsos és húsmentes változatban is, és külön figyeltem rá, hogy nehogy beletegyem a tejfölt, hátha valaki tejterméket sem ehet. A probléma akkor kezdődött, amikor be akartam gyúrni a pogácsa tésztát és rájöttem, hogy nincs mérlegem, illetve az én receptemben minden kg-ban, dkg-ban és grammban van megadva. A mi családunk (vagyis annak női tagjai) híres arról, hogy milyen jól tudja átváltani a mértékegységeket, így elég sokáig tartott, amíg a megadott hozzávalókat átváltottam, majd kimértem unciában, bögrében, evő- és teáskanálban, mert ilyen mérőpohárkáim viszont vannak. Természetesen egyik sem lett kerek szám, így „nagyjából” és „amennyit felvesz, kislányom” alapon összeállítottam a tésztát. Élesztőt csak por változatban kaptam, abból egy tasakkal tettem bele, ami utólag kevésnek bizonyult. Egy éjszakát pihent a hűtőben, másnap, amikor ki akartam nyújtani, kiderült, hogy nincs mivel, sem min, és kiszaggatni sem tudom, mert még feleses poharunk sincs. Az egy kiló lisztet pedig mind beletettem, így a nyújtáshoz nem maradt, Hálaadás napján pedig az égvilágon semmi nincs nyitva. Végül megoldottam a feladatot, és a pogácsa is egész jó lett. Persze korántsem olyan, mint otthon, de mivel senki sem evett még ilyet a házigazdáink közül, így nyugodtan mondhattam, hogy ez ilyen. A Háladás-napi vacsora isteni volt, különösen a répa (vagy sütőtök?) felfújt ízlett, de a pulyka sem volt rossz. A legjobb mégis az volt, amikor kiültünk a kertbe beszélgetni a tűz mellé.

Most már hűvösek az esték, de ameddig a hőség tartott, kicsit mindig olyan érzésünk volt, mintha nyaralnánk. A nyári „lazaság” nyomot hagyott az öltözködésen, a fiatalok általában zokni/papucsban járnak egyetemre (még most is), de magamat is gyakran azon kaptam, hogy flip-flopban vagyok a boltban.

Talán a nagy meleg miatt, talán más okból, de a legtöbb kocsi oldala horpadt – igen, a miénk is, gondoskodtam róla, hogy ne lógjunk ki a sorból. Pedig azt megtapasztaltuk, hogy itt nem olyan egyszerű jogosítványhoz jutni. János szerette volna, hogy legyen Arizona állambeli jogosítványa, így elment vizsgázni. Az elméleti része simán meglett, majd nekifutott a vezetésnek, ahol elsőre bizony megbukott. Ez persze nem a vezetés tudásán múlott, hanem a vizsgáztató undokságán, aki szerint „nem tartotta be az utasítást” – vagyis nem kanyarodott be abba az utcába, aminek nem tudta a nevét, és fogalma sem volt, melyik az. Volt ennek azért pikantériája, mert saját autóval kellett a vizsgára menni, így – miután megbukott – beszállt a kocsinkba, hazajött, kért egy új időpontot (addig is vezetett), majd az ismételt vizsgára újra odament a saját autónkkal. Másodszorra is ugyanazt a vizsgáztatót kapta, aki aznap már engedékenyebb volt, bár volt pár kifogása, nagy kegyesen átengedte (végül is, csak közel negyven éve van jogsija).

Sokat utazunk, próbáljuk felfedezni a közelebbi-távolabbi környéket, és továbbra is azt gondolom, hogy Arizona az egyik legkülönlegesebb hely, ahol valaha jártam. Nem sok western filmet láttam, de azért arra emlékszem, hogy a főhős mindig jelentőségteljesen nézett a távolba – most végre megértettem, hogy miért – ha én itt cowboy lennék, én is egész nap a messzeséget bámulnám. Végtelen az ég, hatalmasak a sziklák, minden napszakban és évszakban varázslatosak. 

Szerettem volna jobban megérteni, hogy hogyan is alakult ki ez a sok csodálatos jelenség viszonylag közel egymáshoz, próbáltam utána olvasni. A lényeg, hogy a mostani Colorado fennsík sokáig tenger alatt volt, ahol üledék rakódott rá, majd a tektonikai lemezek összeütközése után kiemelkedett, sok kőzet ekkor összetört, azután évmilliók alatt a víz és a szél és a növényzet formálta tovább. Vulkánkitörések, meteor becsapódások színesítették tovább a képet. Az a kőzet keménységétől és elhelyezkedésétől függött, hogy mostanra mi lett belőle. Egészen lenyűgöző, meséljen erről a sok fénykép.

Mimi megmakacsolta magát az utóbbi hónapokban. Bárki bármit kérdezett tőle angolul, arra csak vállvonogatás volt a válasz. Én pedig itthon bármit kérdeztem tőle (magyarul) az iskolával kapcsolatban, arra is csak vállvonogatást kaptam. A tanárai – az osztályfőnök és az angol tanár – megpróbáltak nagyon empatikusan viselkedni, megmutatni neki, hogy értik, milyen nehéz egy új nyelvet elsajátítani, és bizony nekik se lenne könnyű magyarul megtanulni. Mrs. Adams első szava a „lila” volt, amit a google translate segítségével próbált meg helyesen kiejteni. Ms. Lo, az angol tanár is elkezdte a magyart gyakorolni, legalábbis felolvasni azokat a mondatokat, amiket a fordító program kiadott. Ezen a ponton kezdett érdekes lenni, vajon ki tanulja meg előbb a másik nyelvét? Őszintén drukkoltam, hogy Mimi győzzön.

Aztán az őszi szünet utáni héten megtört a jég. Egyik nap Mimi annyira jól teljesített az órákon, hogy Mrs. Adams másnap a VIP padba ültette. A VIP pad azért különleges, mert közel van a táblához, és a pad végén csodálatos színű filcek, ceruzák és radírok vannak, amit csak az használhat, aki ebben a padban ül. Amúgy minden pad végén ott sorakoznak a ceruzák, tollak, filcek és radírok, így a gyerekek nem is visznek magukkal tolltartót, de azok nem olyan szép színűek. Aztán sorra jött a többi meglepetés: kikölcsönzött egy könyvet az iskolai könyvtárból, amit együtt elolvastunk. Aztán még egyet. Ezek vékony, kezdő szintű könyvek, egy-két mondat és egy kép, de talán pont ez a jó bennük, hogy haladunk és sikerélményt ad, hogy elolvastuk. Vagy Mimi olvas és én fordítom, vagy mindkettőt én csinálom, attól függően, hogy van-e kedve olvasni, mert erőltetni egyelőre nem szeretném. Majd szókártyákat készített bent az iskolában, amiket hazahozott megmutatni. Végül egyik délután felsorakoztattuk a macikat, hogy iskolásat játsszunk velük, persze Mimi volt a tanár. Legnagyobb meglepetésemre angolul tartott nekik órát és az általa rajzolt szókártyákat gyakoroltatta velük (a macik szerepében én voltam). Ez persze még nem jelenti azt, hogy folyékonyan beszélne angolul, inkább azt, hogy meg mer szólalni, és meg is kérdezi tőlem, hogy hogyan kell mondani ezt vagy azt, ha betűzöm, le is tudja írni. Ma délután pedig Mrs. Adams odahívott magához, és nagyon megdicsérte Mimit, a füle hallatára mondta, hogy mennyire büszke rá, mert aznap hangosan olvasott az osztály előtt és válaszolt egy matematika példával kapcsolatos kérdésre. Erről majd a macikat kérdezzétek, mert ők is megtanulták megoldani azt a feladatot.

Azt hiszem, ez az ugrásszerű változás most éppen időben történt, mert azt éreztem, hogy az angol tanár kezdte elveszíteni a türelmét. Üzent nekünk, hogy jó lenne, ha a gyerek elkezdene a duolingón gyakorolni. El is kezdte, de persze öt perc után kiderült, hogy ha normálisan szeretne vele haladni, akkor azért fizetni kell, szerencsére nem szemtelenül nagy összeget.

A délutánok hosszúak voltak, így keresgéltem különórákat. Kiderült, hogy magunktól nem fogunk tudni megtanulni teniszezni, inkább csak a labdát szedegettük a pályán. Valamiért itt a tenisz nem csak a gazdagok sportja, szinte minden parkban található ingyenes pálya, az ütő és a labda sem drága. A közelünkben van egy hatalmas sportközpont, ahol találtam számunkra elérhető teniszoktatást. Én kezdtem, feliratkoztam egy két alkalmas kezdő csoportba. Az első alkalom a felhők fölé repített. Megtanultam, hová kell(ene) szerválni, gyakoroltam az ütéseket, aztán elkezdtünk „játszani”, így a pontszámítás is hamar ment, mivel maximum egyszer tudtuk visszaadni a labdát, vagyis gyorsan emelkedtek a pontok. Az edző lelkendezett, hogy milyen ügyes vagyok, és lám, egy „új nyelvet”, a tenisz nyelvét is milyen gyorsan elsajátítottam. Lelki szemeim előtt felsejlett egy későn indult, ám annál fényesebb sportkarrier, már láttam magamat teniszcsillagként. Igaz, hogy alig tudok futni, és nem látom a labdát sem jól, de gondoltam, hogy ezek áthidalható problémák. Ez az álmodozás egészen a második alkalomig tartott, amikor - tekintettel arra, hogy már nagyon profi vagyok, mert egyszer voltam oktatáson - betettek azok közé játszani, akik több mint egy éve tanulnak. Hamar visszaestem a labdaszedegető pozícióba. A lelkesedésem azonban töretlen, Mimit is beírattam a „future champs” fantázianevű csoportba. A jövő bajnokai nyolcan vannak, és nem a mi gyerekünk az egyetlen, akinek az anyukája az oldalvonalról kiabálja, hogy mi a feladat.

Keddenként pedig a helyi művészeti központba megyünk, agyagozó foglalkozásra. Ezeken az alkalmakon én is bent ülök, választhattam, hogy szülővel, vagy szülő nélkül járjon oda (szülővel drágább, amit nem értek, egy csomó munkát helyettük csinálunk, mint a takarítást, például). Ezeket az alkalmakat várja Mimi a legjobban. A téma a rovarok/bogarak, minden héten mást készítenek, volt már bögre, aminek a közepére valamilyen bogarat kellett ültetni, mintás tányér, kép, fúziós lény kitalálása (ami egy rovar és gyümölcsök találkozása) – a munkáikat kiégetik, majd a végén ki is festik. Egyébként rendkívül izgalmas, még úgy is, hogy én csak ülök, és fordítok, mert Mimi – a többi gyerekkel ellentétben – egyedül szeret bíbelődni a feladatokkal. Néha ad nekem is egy kis agyagot, hogy elfoglaljam magam, de ezt csak az ő dolgától teljesen függetlenül tehetem.  A saját munkáimból egy kisebb kiállítást tervezek nyitni, remélem, eljöttök megnézni. Nem elképzelhetetlen, hogy licitálni is lehet majd az egyes darabokra.

Sokat tanultam, olvastam arról, milyen tünetei vannak a demenciának, találkoztam, beszélgettem érintettekkel, azonban most megtapasztaltam a saját bőrömön, milyen lehet betegként a hétköznapok tennivalóival megbirkózni.

Régóta szerettem volna részt venni azon a programon, amire most egy bedford-i idősek otthonában volt lehetőségem. A program neve „Virtual Dementia Tour” (virtuális demencia túra), ez egy levédett márkanév, célja, hogy hozzátartozókat, szakembereket érzékenyítsen demenciával kapcsolatban azáltal, hogy a résztvevők maguk megtapasztalják, milyen nehézségekkel kell gondozottjaiknak megküzdeniük. (https://secondwind.org/programs/virtual-dementia-tour/)

A múlt héten Bloomingtonban jártunk, ahonnan származtatom szakmai elköteleződésem. Itt ismerkedtem meg Dayna Thompsonnal, tíz évvel ezelőtt rajta keresztül találkoztam először azzal, hogy mit jelent a demencia tanácsadás, ő volt az, akinek a munkásságát figyelve rengeteget tanultam arról, milyen egy demenciabarát település. Hazatérve aztán elkezdtem keresni a lehetőséget, hogy hogyan tudnék ezen a területen dolgozni, és még többet tanulni hazai kiváló szakemberektől.

Dayna javasolta azt is, hogy ha tudjuk, jelentessük meg magyarul a „36 órás nap” című, családi gondozóknak szóló könyvet, ami aztán végül kemény munka árán megvalósulhatott. Kollégájával, Amanda Oporta-val szintén többször beszéltünk online. Írtam nekik, hogy jövök, és bár mindkettejükkel nem tudtam találkozni, Amandával végre megihattunk együtt egy kávét, megölelhettük egymást és felvillanyozott új ötletekkel. 

Bloomington az elmúlt évek során a „Demenciabarát Amerika” (https://dfamerica.org/overview-and-5-key-messages/) tagjává vált, ami tulajdonképpen közösségek, szervezetek és magánszemélyek országos hálózata, alapja a sikeres minnesota-i modell. A hálózat nem állami irányítású, és arra törekszik, hogy a közösségek szerte az Egyesült Államokban felkészültek legyenek a demenciával élő emberek és a gondozók támogatására. Ahhoz, hogy egy település/szövetségi állam demenciabarát legyen, bizonyos kritériumoknak meg kell felelnie, majd ki kell tölteni egy részletes jelentkezési lapot, ami alapján eldől, hogy az adott hely jogosult-e a cím használatára. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Tempe is, Phoenix is ennek a hálózatnak a tagja, igyekszem kapcsolatba lépni velük.

De vissza Bedfordba: Daynáékon keresztül tudtam arról, hogy éppen azon a héten lesz egy ilyen „túra” és jelentkeztem rá. Bedford körülbelül félórányi autóútra található Bloomingtontól, úgyhogy igazán nem nagy kitérő. Egy kis idősek otthonához érkeztünk, ahová belépve nagyon kedvesen fogadtak és elkísértek a leghátsó szobához, ahol nagy vonalakban elmondták, mi vár rám, majd „felöltöztettek”. Kaptam egy hatalmas kesztyűt, egy olyan szemüveget, amin keresztül alig láttam valamit, és egy fülhallgatót, amiben folyamatosan szólt a rádió. Ezen kívül még egy talpbetétet be kellett raknom a cipőmbe, amiből kis tüskék álltak ki, de nálam ez ellenkező hatást ért el, ahelyett, hogy fájdalmat okozott volna, kifejezetten jól esett, ahogy masszírozta a talpamat. Ott álltam a folyosón, nem láttam igazán semmit, nem is hallottam jól, ekkor odajött hozzám a program egyik lebonyolítója és elmondta az instrukciókat.

Öt különböző feladatot sorolt fel, amiből nagyjából annyit jegyeztem meg, hogy csináljak valamit a terítékkel, vegyek ki gyógyszert és írjak fel barna dolgokat, amiket a boltban vettem. Biztos voltam benne, hogy nem barnát mondott, mert annak nem sok értelmét láttam, de akkor így értettem. A fülemen zúgó rádió miatt tehát a kéréseinek csekély hányadát tudtam kihámozni, azt is csak nagyjából. Visszakérdezni nem lehetett. Ezután bevezettek a szobába, ahol félhomály volt, és hat percet kaptam, hogy végrehajtsam a feladatokat. Rajtam kívül több résztvevő bolyongott a szobában, ők is ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint én.

Először az asztalhoz mentem, ahol tányérokat, poharakat, evőeszközöket láttam. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is volt a feladat: pakoljam el? Terítsek meg? De hová pakoljam el? Konyhát, mosogatót nem láttam. Kicsit összébb raktam a kupacot, mentem tovább. Az asztal mellett állt egy kredenc, rajta pénztárca és apró. Bár erre nem kaptam utasítást, de pár aprót beletettem a tárcába, amennyire a kesztyű engedte. Ki tudja, hátha mondták, csak nem értettem alapon. Megkerültem az ágyat, amire ruhák voltak ledobálva, ahhoz nem nyúltam. Bementem a fürdőszobába, ahol felkapcsoltam a villanyt, és megláttam a gyógyszeres fiolákat. A hatalmas kesztyűkkel szinte lehetetlen volt kinyitni a tetejüket, nagy nehezen sikerült két tablettát kivennem az egyikből, és ott hagytam a mosdó szélén. Kijőve a fürdőből egy komód mellett találtam magam, annak a tetején volt egy csíkos jegyzetfüzet. A lista! Egyszerre eszembe jutott, hogy most kell a barna dolgokat felírnom. Jó, de milyen barna dolgokat lehet kapni a boltban? Megint arra gondoltam, hogy biztosan nem kértek tőlem olyat, hogy barna színűek legyenek, mert ennek semmi értelme sincs. Nagy keservesen megfogtam a tollat, és leírtam, hogy kenyér és csokoládé – ennél több nem jutott eszembe és sürgetett is már az idő. Láttam még egy szétszedett elemlámpát, amit viszonylag gyorsan össze tudtam rakni, aztán letelt az időm és kihívtak a szobából. Mire letelt a hat perc, iszonyúan elkeseredett lettem, hogy egyrészt fogalmam sincs, hogy mit miért csinálok, másrészt, amit elkezdtem, azt sem tudtam igazán befejezni.

Szerencsére ezután sem hagytak magamra a tapasztalásaimmal, a másik szobában levehettük a kiegészítőket, leültünk körbe és megbeszéltük, hogy ki hogyan érezte magát. Ez persze vezetett megbeszélés volt, és aki vezette, ő maga bent ült végig a szobában, figyelte, hogy mit csinálunk, sőt, nem csak figyelte, hanem jegyzetelt is. Pontosan elmondta, hogy kinek mi lett volna a feladata, és ahhoz képest mit csinált, majd mi is elmondtuk, hogy miért azt csináltuk.

Elég részletesen beszélt a demenciával járó tünetekről, és elmondta, hogy tulajdonképpen ez nem csak a memóriát érintő probléma, a baj az, hogy az agy nem kommunikál megfelelően a többi szervvel, ezért aztán beszűkül a látás, csoszogóvá válik a járás (mert nem megfelelő az utasítás a lábemelésre), a kéz már nem úgy fog meg dolgokat, és nehéz az összetett feladatok végrehajtása. Megkérdeztem, hogy a folyamatosan szóló rádiónak mi a jelentősége. Elmondta, hogy az, aki demenciával él, egy idő után már nem tudja megkülönböztetni a háttérzajt attól, amire figyelnie kellene – ahogy én sem hallottam és nem is értettem, amit mondtak nekem – és mindent egyforma erőséggel (vagy éppen gyengeséggel) hall. Emiatt érdemes kikapcsolni a televíziót, rádiót, ha a beteggel szeretnénk megbeszélni valamit. Az egyik résztvevő megjegyezte, hogy ő éppen most jön a fülészetről és a vizsgálat szerint hallókészülékre lenne szüksége, emiatt őt egyáltalán nem zavarta a fülén szóló rádió, viszont az instrukciókat sem hallotta. Azt a választ kapta, hogy sürgősen vásároljon hallókészüléket, mert a demencia kialakulásához bizony hozzájárul az, ha valaki nem hall jól. Kérdeztek minket a talpbetétről is, rajtam kívül mindenkinek kellemetlen fájdalmat okozott, de elmondták, hogy annyi más gondjuk volt a feladatok végrehajtásával, hogy ezzel tulajdonképpen nem is foglalkoztak. Így próbáltak a program megalkotói rávilágítani arra, hogy a mélyben megbújó fájdalom milyen feszültséget kelt az emberben, még akkor is, ha tudatos szinten nem is foglalkozik vele.

Mindannyiunkat, akik a csoportban voltunk, mélyen felkavart a fenti élmény. Azok, akik hozzátartozóként voltak jelen, sírtak, és elmondták, hogy most végre értik, mi minden zajlik szerettükben, néhány dolog a helyére került bennük. Egyikük könnyek között megjegyezte, hogy az ő apukája már nem az, akit ő apukájaként ismert. A válasz, amit kapott talán másnak is segíthet: „Ő ugyanaz a személy, de más képességekkel”.

Mimi rögtön a megérkezésünket követő héten kezdett el iskolába járni, mert itt sokkal hamarabb, már július 22-én indult a tanév. Így eleve pár hét lemaradással és nulla nyelvtudással, de annál nagyobb bátorsággal és kíváncsisággal vágott bele az új kalandba. Magyarországról nem tudtuk beíratni, de tudatosan úgy kerestünk albérletet, hogy mindenképpen ennek az iskolának a körzetébe tartozzunk, mert azt szerettük volna, hogy ide kerüljön, és a felvételnek szigorú feltétele a körzetesség. Ahová ő jár – Rover Elementary School – egy állami iskola, viszonylag kicsi, minden évfolyamban két osztály van, és ötödikes korukig tanítják a gyerekeket.

Ahogy beléptünk a kapun, egy pulttal találtuk szemben magunkat, ahol az iskolatitkár Ms. Rachel intézi mindenki ügyeit. Őt már a „ismertük”, hosszasan leveleztünk vele a (végül sikertelen) előzetes beiratkozás miatt. Segített kitölteni a papírokat, és ekkor lepődtünk meg először azon, hogy tényleg minden kétnyelvű, a nyomtatványok hátoldalán akár spanyolul is kitölthettük volna ugyanazt. Amikor készen lettünk, fellapozott egy füzetet és azt mondta: „Rendben Mimi, Mrs. Adams osztályába raklak, holnap várunk szeretettel”. Annyi instrukciót kaptam, hogy feltétlenül legyen a gyereknél víz és ennivaló, és reggel ugyanide hozzam be, első alkalommal ő beviszi, második naptól kezdve viszont neki is udvaron keresztül kell bemennie, mint a többieknek. Ez remek lesz, gondoltam magamban, mert fogalmam sincs, hogy működik a reggeli „leadás”, azt sem tudom, délután hol fogom visszakapni a gyereket, de ne szaladjunk ennyire előre, először birkózzunk meg az első nappal. Igyekeztem visszaemlékezni, hogy hogy is volt ez Annamariékkal, de őszintén, fogalmam sem volt. Megpróbáltam összeszedni, hogy ha engem bedobnának egy olyan országban egy iskolába, aminek nem ismerem sem a nyelvét, sem a szokásait, mi az, ami segítséget jelentene (nem sok minden jutott eszembe). Csomagoltam neki finomságokat, sok vizet, egy füzetbe pedig beírtam néhány alap mondatot angolul, amire szüksége lehet: „Miminek hívnak”; „ki szeretnék menni a mosdóba”; „nem érzem jól magam, kérem, hogy hívja fel az anyukámat” – és ezeket átbeszéltük, hogy melyik mondat mit jelent, hogy tudja, mikor kell megmutatni. Érdekes, az nem jutott eszembe, hogy magyarul is mellé írjam szegénynek, bíztam a memóriájában. A pultnál elköszöntünk egymástól és Ms. Rachel bekísérte az osztályába. Én nem mehettem vele, és az osztályfőnökkel sem találkozhattam. A napközbeni történésekről ezek után viszonylag keveset tudtunk meg, mert nem sokat értett abból, ami történik, csak sodródott az eseményekkel. Szó szerint egyébként, mert az egyik osztálytársa annyira beleélte magát a segítésbe, hogy egész nap tologatta a folyosón oda, ahová éppen menniük kellett. Délután a kijáratnál szerencsésen megtaláltuk egymást, azután már gyorsan megtanultuk az itteni rendszert. Reggel hosszú kocsisorok kígyóznak az iskola előtt, a tanárok irányítják a haladást, integetnek, mikor kell megállni, mikor lehet menni. Az udvar felől kell bemenniük, a legtöbb gyerek csak kiugrik a kocsiból, és szalad is be. Mi leparkolunk és elkísérem Mimit a kerítésig, ott köszönünk el egymástól és délután ott is találkozunk. A szülők tényleg úgy búcsúznak, ahogy a filmekben látjuk: „Szia Kicsikém, nagyon szeretlek! Egész nap hiányozni fogsz, délután jövök érted! Legyen csodáááás napod!” Délután ugyanez a hosszú kocsisor áll az iskola előtt, az osztályfőnökök kikísérik az osztályukat az iskola elé, ahol a gyerekek beugrálnak a kocsikba/megtalálják a tűző napon elaszalódott felmenőjüket és utána szállnak be együtt a kocsiba. Gondoltam rá, hogy később, amikor már nem lesz ennyire meleg, esetleg átváltunk biciklire, de egyelőre ez elképzelhetetlen.

Kihasználva a rövid találkozási lehetőséget, amikor Mimi tanítója kikísérte a gyerekeket az iskola elé, bemutatkoztam neki. Mrs. Adams elképesztően kedves, fiatal és lelkes, Miminek borzasztóan örült. Mondta, hogy próbál vele beszélgetni (telefonon, fordító programmal), és milyen jó, hogy tud olvasni, és be is tudja gépelni a választ. Két nap múlva viszont odaintett magához, és elmesélte, hogy kicsit pityergett (mármint ő), mert annyira sajnálja Mimit, hogy nem tud megszólalni angolul, és ő nem is érti, mert lám, én milyen szépen beszélek. A gyerek esetleg direkt nem szólal meg, dacból? Javasolta, hogy itthon beszéljünk inkább angolul vele. Először nem tudtam hová tenni ezt a megjegyzést, de aztán rájöttem, hogy neki valószínűleg senki sem szólt, hogy mi egy hete érkeztünk. Így aztán küldtünk neki egy hosszabb bemutatkozó emailt, ami után már simábban mentek a dolgok.

A füzetet, amibe beleírtam a mondatokat, csak néhányszor használta végül, mert egyrészt kiderült, hogy 2024 van, és a tanárok a google translate-n keresztül kommunikálnak a gyerekkel, másrészt kézjeleket is használnak. Arra, hogy a mosdóba kell menni (a WC szót nem használják, csak „restroom” és „bathroom” található errefelé), van egy jel, amit csak felmutatnak a tanárnak és már mehetnek is. Ez főleg akkor praktikus, ha az óra közepén kell kimenniük, így nem akasztják meg annak a menetét. Csengő sem nagyon van, napközben pedig többféle óra váltogatja egymást, szünetekkel. Napközi, házi feladat nincs, reggel 7:50-től délután 14:50-ig tart a tanítás, pénteken csak 13 óráig. A másodikosoknak az alábbi óráik vannak: olvasás, írás, matematika, környezetismeret (science), társadalmi ismeretek (social studies), számítógépes ismeretek, művészet – ez gondolom rajz (art), zene, torna, könyvtár. A könyvtári órájuk kedden délutánra esik, akkor kell visszavinni az előző héten kivett könyvet és ekkor lehet újakat kivenni. A könyvtár pontosan az iskola közepén van, szép szellős polcokkal, így elkerülhetetlen, hogy mindenki könyvtárba járjon, mert az osztálytermek azon keresztül érhetőek el. Zene (ének) és rajz csak hetente egyszer van, torna kétszer. A tornaóra annyira laza, hogy még csak át sem kell öltözni.

A szünetekben kimennek az udvarra (az 50 fokban is), emiatt én eléggé aggódtam, de Mimi megnyugtatott, hogy a játszótér, ahol vannak, fedett, igaz, az ebédlőhöz sorakozni a tűző napon kell. Sapkát, kalapot hordani nem szabad, ezt külön kiemelték a házirendben, amit a beiratkozásnál kaptunk, és elég vaskos kiadvány. Külön alá kellett írnom egy papírt arról, hogy elolvastam, és megértettem, ami benne van. Az elmúlt tíz évben sok minden változott, például ingyenes lett az iskolai étkeztetés minden állami iskolába járó gyerek számára, ez reggelit és ebédet jelent, tízórait mindenki magának hoz. Mimike, aki otthon a menza reklámarca lehetne, mert mindent jóízűen megeszik - sőt, többször jelezte, hogy inkább nekem is úgy kellene főznöm, ahogy az iskolában (és főleg az óvodában), mert az finom - mélyen megrendült az itteni állapotok miatt. „Nem csak az a baj anya, hogy undorító, amit kapnak enni, hanem az is, ahogy esznek – az egyik gyerek például összekeverte a savanyú uborka levét a ketchuppal és megitta”. Ahogy nézem, minden héten ugyanazt kapják, nincs nagy variálás, csirkeszárny, hamburger, mac&cheese, quesadilla, péntekenként pedig pizza. Zöldség ritkán, gyümölcs viszont minden nap, de azt nem lehet külön kérni, el kell venni az egész tálcát, és aztán félrepakolni, amit nem kérsz. Mimi szerint büdös is van az étkezőben, egyáltalán nem akar ott enni, viszi magával az otthon csomagolt szendvicset és néha vesz a félrepakolt gyümölcsök közül. Szerencsére elhoztuk Annamari uzsonnás táskáját, amit még Bloomingtonban vettünk tíz éve, és most Mimi hordja nagy büszkén minden nap (a többieké nem ilyen menő, ezt tőle tudom).

Rengeteg a külön program, szinte minden hétre jut valami. A science órához kapcsolódóan csokit olvasztottak, amihez előzetesen készítettek egy fényvisszaverős dobozt alufóliából és pizzakartonból. Mondjuk felesleges volt ez a nagy felhajtás, mert így is, úgy is elolvad a csokoládé a 48 fokos kinti hőmérsékleten, de a gyerekek élvezték. A szülőknek gyümölcsöt kellett küldeniük aznapra és azt mártogatták a megolvadt csokiba. A múlt héten minden napra kitaláltak valamit, hogy milyen kiegészítőben menjenek a gyerekek, amitől vidáman teltek a napok: hétfőn kalap (aznap nem volt tilos), kedden vicces zokni, szerdán állatmintás ruha, csütörtökön a tenger volt a téma, így válogattuk a ruhákat.

Sok az adománygyűjtő esemény, például a könyvvásár, amit a szülői munkaközösség szervez, a befolyt pénzből mindenfélét támogatnak, amire éppen szükség van. Az iskolához tartozó kertet is elsősorban ez a munkaközösség tartja rendben, általában kéthetente hétvégén lehet csatlakozni a kertészkedéshez. Egyik vasárnap reggel felkerekedtünk, kaptunk is feladatot, a mozgáskorlátozott bejárathoz ültettünk fodros kelt, kaprot és egy virágot, amit nem ismertünk. Minden eszköz kikészítve várt ránk, kesztyűt húztunk és munkához láttunk, locsoltunk, ástunk, ültettünk, közben ismerkedtünk a többi szülővel. Miután elkészültünk az ültetéssel, még kiszedtük a dinnyét a tök közül, mert patkány rágta a dinnyéket, így meg kellett válni tőle. Minden zöld hulladék ment az aprítógépbe, majd a komposztba. Pontosan tíz órakor megköszönték a munkánkat és azt is hozzátették, hogy azok a gyerekek, akik kerekesszékkel érkeznek reggel az iskolába, bizonyára nagyon fognak majd örülni, ha kikel, amit vetettünk. Azóta figyelem, hogy növekednek-e már, de még nem bújt ki sem a kapor, sem a virág.

Láttam olyan felhívást is, ahol snack-et (rágcsálni valókat) gyűjtöttek a tanároknak, köszönetképpen a munkájukért. Ez átfedésben volt a fogadóórák hetével, amikor is végre bemehettünk az iskolába és láttam, hogy hogy néz ki az osztályterem, milyen az egész épület belülről. Igazán inspiráló a közeg, én is szívesen tanulnék itt.

Mindhárman mentünk a fogadóórára, ahol Mrs. Adams megmutatta az összes felmérőt, amit írtak, minden héten van valamilyen számonkérés, így már most elég vaskos a paksaméta. Matematikából körülbelül ugyanott tartanak, ahol otthon, az olvasást, írást nem tudom. Miminek nagyon furcsa, hogy a többiek nem kötik össze a betűket, ők pedig a csodájára járnak az ő kézírásának. Vannak olyan feladatok, amit egyelőre magyarul old meg, például a három kismalac történetét neki könnyebb volt így leírni, amihez rajzolt is. Mrs. Adams el volt ájulva a rajztól és megkérdezte, hogy minden gyerek ilyen szépen rajzol-e Magyarországon. Természetesen azt válaszoltuk, hogy igen. Külön kiemelte, hogy a matek milyen jól megy neki, szinte hibátlan az összes tesztje. A nyelvtani feladatokat nem érti, de viszonylag ügyesen lemásolja a tábláról. Mrs. Adams azt is elmondta, hogy Mimi az egyetlen európai gyerek az iskolában, és milyen jó, hogy a google translate működik magyarul, mert bizony van olyan tanulója, akinek az anyanyelvét nem ismeri ez a program.

A sok spanyol ajkú lakos miatt itt eleve minden kétnyelvű, így az iskolák is felkészültek és külön programjuk van arra, hogy az angolt, mint idegen nyelvet oktassák. Mimi rögtön bekerült ebbe a programba, először egy tesztet kellett kitöltenie, hogy melyik szinten van – ezzel viszonylag hamar készen lett. Azóta hetente négy külön angol órája van. A tanár alkalmat kerített rá, hogy kicsit ismerkedjenek Magyarországgal, nézegettek képeket Budapestről, és Mimi megmutathatta a térképen, hogy hol lakik.

Összességében azt remélem, hogy jól érzi magát, sosem mondta még, hogy nem akar iskolába menni, azt is csak kétszer, hogy most már menjünk haza. Az osztálytársai elképesztően támogatóan viszonyulnak hozzá, és nem piszkálják amiatt, hogy még nem megy neki még az új nyelv – ezt Mrs. Adams is megerősítette, aki úgy fogalmazott, hogy a gyerekek szabályosan „ünneplik”, ha mond valamit angolul. Ezt én is észrevettem egyik délután, amikor mentünk haza: három kislány integetett utánunk, és kiabáltak, hogy „Bye, Mimi!”, mire ő megfordult, visszaintegetett nekik, és ő is mondta, hogy „bye”. Ezután a kislányok boldogan összesúgtak: -Hallottátok, azt mondta, hogy bye!!!                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            

A Sonora-sivatagban, Tempe városában, ami tulajdonképpen Phoenix külvárosa, Arizona államban. A Sonora-sivatagról még a Wikipédia is azt írja, hogy „Észak-Amerika egyik legnagyobb és legforróbb sivataga” – ezt meg tudom erősíteni.

Amikor megérkeztünk, annyira mellbevágó volt a hőség (49-50 °C), hogy alig kaptunk levegőt. A bőröm az első két hétben csupa piros pötty volt a meleg miatt. Naptej, víz és kalap nélkül ki sem léptünk a lakásból. Ezek közül a víz a legfontosabb, mindenkinek van már saját kulacsa, amit folyamatosan töltünk tele vízzel (és jéggel) és szertartásosan visszük magunkkal mindenhova, a boltba is. Észre sem veszed, úgy száradsz ki, mert ebben a száraz hőségben az izzadság is elpárolog egy pillanat alatt, úgyhogy nincs mese, folyamatosan inni kell (törekedni kell rá, hogy elsősorban vizet). Ha hosszabb útra megyünk, akkor a kocsiba külön bekészítünk egy gallonnyi, azaz úgy négy liter csomagolt vizet arra az esetre, ha lerobbannánk valahol.

A kalap is nagyon fontos, enélkül elképzelhetetlen, hogy huzamosabb ideig kint tartózkodj. Sima kalap nem jó, mert leviszi a fejedről a forró szél, csak olyan, aminek van áll alatt megkötője, és az sem árt, ha az anyaga eleve fényvédős, karimája széles. 

A város lapos, alacsony házakkal, és szép széles utakkal, olyan, mintha vonalzóval rajzolták volna meg őket – gondolom, ez így is történt. A házak annyira egyformák, és ráadásul mindegyik homokszínű, hogy nehéz megkülönböztetni az utcákat egymástól, én például a telefonom nélkül elég keservesen találnék haza. A városon belül és azon kívül is hatalmas indián rezervátumokat jelöltek ki, ahová tilos építkezni, mert az a terület az indiánoké. Egy-két kaszinót már láttunk ezeken a területeken, de nagyrészt üresek.

Ahhoz képest, hogy Tempe a sivatagban van, meglepően zöld, sok a pálmafa, a leander és egyéb virágzó bokor. A városon keresztülfolyó Salt (Só) folyón és csatornarendszereken keresztül elegendő vizhez jut, illetve, mióta itt vagyunk, már kétszer esett az eső (augusztus volt az esős hónap). Vagyis, amíg a városban vagy, addig a hőségen kívül nehéz elhinni, hogy ez egy sivatag. Abban a pillanatban viszont, ahogy elhagyod az utolsó házat, elképesztő látvány fogad. A hatalmas hegyek persze már felsejlenek a városból is. De közelebb érve tényleg olyan, mintha egy másik bolygóra csöppentünk volna, igazából nem nagyon találok rá szavakat, amivel le tudnám pontosan írni, hogy milyen itt. Legjobban úgy tudom megragadni, hogy olyan, mintha egy filmdíszletben lennénk: egészen hihetetlen és különbözik mindentől, amit eddig láttam. Én a sivatagot végeláthatatlan homokdűnének képzeltem, itt viszont monumentális, sziklás, vörös színű hegyek, hatalmas kaktuszok (kaktuszerdő) és szúrós bokrok között autózol. Ezek a felvételek nem adják vissza eléggé, hogy milyen szép itt, de talán segít elképzelni:

Amikor nincsen ennyire meleg, akkor persze túrázni is lehet, feltéve, ha nem térsz le a kijelölt útról, és megfelelő öltözet van rajtad, mert azért él itt néhány veszélyes állatfaj. Közvetlenül a város határában található egy botanikus kert, ahol közelebbről megnézhettük ezeket az állatokat, és néhány nagyon furcsa növényt. Ilyen például ez a fa, aminek a levele tűlevélszerű, nagy hőségben lehullajtja azokat, ezért a törzse zöld, hogy azon keresztül is tudjon fotoszintetizálni:

Ez pedig a világ legmagasabbra megnövő kaktusza:

Még néhány kép a botanikus kertből: 

Nem véletlenül hívják Vadnyugatnak, tényleg nagyon vad és nyers a természet. Voltunk már két, hajdan bizonyára szebb időket élt településen, ahol láttunk régi vadnyugati épületeket, kicsit elképzeltük, milyen lehetett itt aranyásónak lenni. Vettünk egy könyvet, amiben egynapos túrákat ajánlanak a környéken, elég részletes leírással, azokból mazsolázunk.

Az alábbi képek Cave Creek-ben készültek, ahol szintén vadnyugati hangulatot idéznek. Arizona híres az UFO észlelésekről, ezért a műanyag földönkívülieknek is hatalmas piaca van, például kertitörpe méretben is kapható, vagy a kinti padodra is ültetheted, és megölel téged, ha mellé telepedsz. Engem mégis a kaktuszos-Mikulásos karácsonyfadíszek nyűgöztek le, azokból biztosan lesz majd a mi fánkon is.

Amikor már nagyon melegünk van, kicsit távolabb autózunk, ahol hűvösebb az idő. Legközelebbi ilyen hely a Tonto National Forest, ahol a Tonto Natural Bridge is található, ami egy természetes cseppkő híd, ritka képződmény, meseszép. Az alatta átfolyó patakon keresztül visz az út, köveken másztunk át, és itt-ott belecsúsztunk vízbe, de nem bántuk. 

A helyiek azt mondják, már csak egy hónapot kell kibírni, és utána ez lesz földön a legjobb hely. Az biztos, hogy a maga nemében lenyűgöző. 

Van néhány olyan dolog, ami számomra furcsa és megszokhatatlan. Ezek közül mutatok most néhányat a teljesség igénye nélkül.

Minden olyan nagy

Az itteni lépték egészen más, mint otthon, Oroszországhoz tudnám esetleg hasonlítani – aki járt már ott, de itt még nem – az érzés nagyon hasonló. Óriásiak az autók, a gépek (a mi sütőnkbe simán beférne egyben egy malac, és a hálaadási tíz kilós pulyka), az épületek, szélesek az utcák, nagyok a távolságok, és persze hatalmas maga az ország. Igaz ez az ételekre is, nagyok az adagok, a kiszerelések. Persze lehet kapni kisebbet is, de nem éri meg megvenni, mert sokkal drágább. Így aztán megveszed a nagyot és utána kidobod, ha rád romlik. Az első héten egy számunkra normál méretűnek tűnő autót béreltünk, ami szinte eltörpült a többi monstrum mellett. Azt nem tudtam lefényképezni, amikor két akkora kocsi közé álltunk be, mint itt a bal oldali, de talán így is látszik a különbség: 

A sivatagban a legfontosabb, hogy mindig legyen nálad víz. Így kulacsból is lehet kapni akkorát, hogy ha teletöltöd, meg sem lehet emelni. Mimi azt meséli, van olyan gyerek az iskolában, aki olyan kulaccsal mászkál, mint a képen a gepárdmintás. A középső a mi kulacsaink mérete. 

A mosógép bekapcsolásához keresnünk kellett egy youtube videót, amúgy meglepő, de találtunk. Kicsit hasonlít nagymamám tárcsás mosógépéhez, csak több dolgot lehet rajta állítani. Először tele kell engedni vízzel, csak utána lehet beletenni a ruhákat. 

Jég

Értem, hogy meleg van, de ez már egy kicsit túlzás. Bármit kérsz inni, tulajdonképpen egy pohár jeget kapsz. Ha nem szeretnéd lefagyasztani a torkodat, akkor külön szólni kell, hogy jég nélkül kéred, mire aztán csodálkozó pillantás a válasz. A lakásban a hűtőnk megállás nélkül gyártja a jégkockát, semmit sem kell csinálni vele, így nem kell aggódnotok, felvettük a ritmust és mi is dobáljuk mindenbe a jeget.

Az amerikaiak kedvessége, és bizalma

Ez az, amivel nehéz mit kezdeni, annyira szokatlan. Mindenhol köszönnek és megkérdezik, hogy vagy, amire illik válaszolni, hogy jól, aztán meg kell kérdezni a kérdezőt, hogy ő is jól van-e. Ezek az udvariassági körök ritkán folytatódnak, de általában a bolti eladók eléggé ráérnek. Vettünk Jánosnak egy kabátot, mert hihetetlenül le volt árazva, ezen az eladó nagyon meglepődött. Kabátot? Ide? Normálisak vagytok? Mondtuk, hogy Európából jöttünk, oda majd jó lesz.  Akkor kikérdezett minket, hogy pontosan honnan jöttünk, és mit csinálunk itt, megkaptuk a szokásos poént, hogy éhesek vagyunk-e (Hungry Hungarians?), aztán barátságosan elköszönt.

Első napjaink egyikén elmentünk a helyi nagy élelmiszerboltba, vettünk mindenfélét. Hazaérve kipakoltunk, nem is nagyon néztük át a dolgokat. Este, vacsoránál János keresni kezdte a csípős paprikát – nem találtuk. Ekkor eszembe jutott, hogy vettünk pár fűszert, joghurtot és azok sincsenek sehol. Nagyon elszomorodtunk, főleg a csípős paprikák miatt. Másnap visszamentünk a boltba, megmutattuk a blokkot és elpanaszoltuk, hogy úgy tűnik, sajnos az egyik zacskó itt maradt, nem találták-e meg véletlenül. Azt a választ kaptuk, hogy ha meg is találták, zárás előtt visszapakolnak mindent a helyére, de ne aggódjunk, azt a pár dolgot, ami hiányzik, szedjük össze, és nem kell még egyszer kifizetni. Összeszedtük, majd a pénztárnál jeleztük, hogy mi történt, és hogy ezeket tegnap már kifizettük. Kérdezte a pénztáros, hogy megbeszéltük-e a vevőszolgálattal? Mondtuk, hogy igen. Ő nem kérdőjelezte ezt meg, nem ment oda egyeztetni még egyszer, hanem elhitte, bepakolta egy zacskóba és odaadta. Mondanom sem kell, hogy hamar kiderült, hogy a gyanakvó közép-európaiaknak van igazuk, mert aznap este megtaláltam a hűtőben az elveszettnek hitt zacskót. Fogalmam sincs, miért tettem oda, ráadásul a csirke alá. Tudjuk be a kialvatlanságnak.

Az önvezető autó

Először el nem tudtuk képzelni, hogy mi lehet ez az autó, aminek a tetején is, és minden oldalán is meglehetősen gyorsan forog valami. Aztán észrevettük, hogy ezeket nem vezeti senki, amit nem akartunk elhinni. Iszonyúan félelmetes, amikor a melletted lévő sávban megáll, oldalra nézel, és teljesen üres a vezetőülés.

Megkérdeztük János munkatársát, hogy mik ezek az autók. Kiderült, hogy Tempe (Phoenix) a Waymo-k tesztterepe (ez a neve a kocsinak, a Jaguár gyártja), és taxiként működnek a városban. Tartozik hozzá egy applikáció, azon megrendeled, érted megy és elvisz a kért helyre. Az applikáción keresztül fizetni is tudsz, mint az Über esetében. Azt már csak szakmai ártalomból írom, hogy van, aki azt kutatja itt az egyetemen, hogy a demenciával élőket gondozó hozzátartozónak segítséget jelenthet-e az önvezető autó használata. Itt viszonylag könnyű dolga van egy ilyen autónak, mert eléggé szabályosan vezetnek az emberek, nem vágnak eléd, nem dudálnak le, és nem is nagyon hajtanak gyorsabban a megengedettnél. De mi lenne szegénnyel nálunk?

Furcsa ételek

Miért vesz valaki zacskós hámozott főtt tojást? Vagy bizarr színű vajkrémes tortát? Vegetáriánusként darált marhahúsnak kinéző húspótlót? Mimivel egyébként megkóstoltattam a képen látható jello-t, de nem ízlett neki. Még nem adom fel.

Az elképesztő pazarlás

Ezzel kapcsolatban nem sok előrelépés történt az elmúlt 10 évben. Változatlanul be van csomagolva minden, általában duplán. Az üzletben a pénztáros mögött áll egy ember, akinek az a feladata, hogy amit vettél, bepakolja zacskókba. Persze, ha adsz neki táskát, abba is beteszi, de kevés boltot látok, ahol erre odafigyelnek (a picit magasabb kategóriás élelmiszer üzletek inkább, ott meg is köszönik, hogy sajátot használsz).

Gyakran költöznek az emberek, és például ezekben az apartmanokban, ahol mi is lakunk, minden kiköltöző után felújítják a lakást. Ezzel persze nincsen baj, sőt, de ez konkrétan azt jelenti, hogy mindent kidobnak, a padlót is felszedik, és újat tesznek le. A bútorok sem maradhatnak, nekünk is ki kell majd pakolni teljesen és eladni, vagy elajándékozni azt a sok holmit, ami összegyűlik az itt töltött idő alatt. Mennyivel egyszerűbb lett volna az előző lakóval egyezkedni, hogy esetleg szükségünk van-e valamire, mint mindent beszerezni újra. Erre egyáltalán nem volt lehetőség, mereven elzárkóztak ettől a kéréstől az üzemeltetők, adatvédelmi meg egyéb okokra hivatkozva. Léteznek persze adok-veszek csoportok, és garázsvásárok, de amikor hirtelen minden kell, akkor talán egyszerűbb lenne így. Amire nincsen szükség, az repül a kukába, ahogy itt egy kanapé (szerencsére, a kukák is eléggé méretesek): 

Halloween

Nem tudom pontosan, mikor kezdődik a Halloween-ra készülés, de augusztusban már tele voltak az üzletek az ehhez kapcsolódó – egyre félelmetesebb – tárgyakkal. A beszélő koponya és a magától nyíló koporsó már nem elég, hatalmas boszorkányok, világító varázslók, sőt, egész temető díszítheti a kertedet, ha szeretnéd. Gondoltak a beltéri dekorációra is, gyertyatartó, cuki kutyacsontváz, kisebb gusztustalanságok is kaphatóak, csak a pénztárcád szab határt. Ilyenkor szeretnek beöltözni, Mimiék iskolájában lesz majd halloweeni buli, ahová jelmezben mehetnek a gyerekek. 

Ennél már csak az ijesztőbb, hogy karácsonyfadíszeket is láttam.

Nem gondoltam volna, hogy valaha feltámasztom ezt a blogot, mégis, tíz évvel később újra itt ülök a laptop előtt és folytatom az írást - igaz, nem Bloomingtonból. János elnyert egy Fulbright ösztöndíjat, így az idei tanévet Arizonában, Tempe városában töltjük, ahol ő az Arizona State University-n kutat és tanít, mi pedig Mimivel elkísértük. Annamari és Mányi immáron felnőttek és egyetemisták lettek, ők már nem szerettek volna velünk tartani, így majd látogatóba érkeznek később. Indulás előtt alaposan felvértezték a húgukat a szükséges tudnivalókkal. Persze a valóság eléggé másnak bizonyult számára - de erről majd később. 

Az utazás szinte eseménytelenül zajlott. Nem kellett hajnalban kimenni a repülőtérre, mert csak délben szállt (volna) fel a gép, így volt idő búcsúzkodni, nyugodtan összepakolni és elindulni. 

A becsekkolásnál azonban már akkora csúszás volt, hogy biztosan lekéstük volna a csatlakozást, így az eredeti Budapest-Amszterdam-Boston-Phoenix útirány helyett átraktak minket Budapest-Párizs-Atlanta-Phoenix felé.  Budapest-Párizs között a 2,5 óra hamar eltelt. Párizs-Atlanta (8,5 óra) és Atlanta-Phoenix (5 óra) ugyanez már nem mondható el, főleg, hogy egyre fáradtabbak és álmosabbak voltunk. Sokat segített, hogy a filmek mellett játékok is voltak az ülések előtti tableten, így Mimi egészen jól eljátszott, és az (otthoni idő szerint éjjel) aludni is tudott. 

Atlantában léptettek be minket az Egyesült Államokba, a határőr jól kikérdezte Jánost, aztán elmesélte néhány olvasmányát a városfejlesztéssel kapcsolatban. Végül azt mondta, hogy nem talál olyan kategóriát, hogy városfejlesztő, úgyhogy professzorként jelöli meg, és mint kiderült, sikerült nagy lelkesedésében a rossz vízum típussal beregisztrálnia minket – ennek orvoslása még hátravan. Utána volt egy kis gond a beszállókártyával, de sok telefonálgatás után sikerült megoldani és felszállhattunk a gépre az indulása előtt öt perccel. Phoenixben már eléggé elcsigázottan szálltunk le, de ott még várt ránk a kocsibérlés, végül 24 órával azután, hogy elindultunk otthonról, végre megérkeztünk a hotelhez és alhattunk. 

Másnap kaptuk meg az apartmanunk kulcsait és beköltözhettünk a teljesen üres lakásba. Szerencsére mindenhol várnak ránk őrangyalok, akik segítenek bennünket a könnyebb megérkezésben. János itteni kollégájától kaptunk kölcsön felfúhatós matracokat és takarókat, párnákat, hogy addig is kihúzzuk valahogy, amíg nem veszünk ágyakat. Hozott ennivalót, és vasárnapra komplett ebédet főzött nekünk, amiért örök hálánk. 

A lakás egy apartman komplexumban található, amit kifejezetten folyamatos kiadásra építettek. Ezt úgy képzeljétek el, hogy sok kétemeletes ház áll egymás mellett, előttük parkoló, és mindezt egy központi iroda működteti, ahol, ha szerencséd van, kávét is kaphatsz. Az épületek között található medence, teniszpálya, kosárlabda pálya, edzőterem, minden közös használatra, ezekért nem kell külön fizetni a bérleti díjon túl. Az egész komplexumot kerítés veszi körül, amin csak kóddal lehet bejönni. Sok ilyen van a városban, mert errefelé az emberek sokat költöznek, és csak rövid időre kell nekik szállás.

A mi lakásunk a földszinten található és nagyon kényelmes, igaz, hogy a kilátásunk a parkolóra nyílik, de hátunk mögött van egy mesterséges tó, esténként nagyon jó a partján üldögélni. Két hálószobánk van, két fürdővel, egy konyha és egy nappali – a bloomingtoni bérleményünk pont ilyen volt. A hatalmas gardróbok mindent elnyelnek, könnyű volt elpakolni. Van azért néhány zavaró dolog, például, hogy a gépek iszonyúan hangosak, a klíma annyira zajos, hogy aludni sem lehet tőle, a meleg miatt viszont muszáj bekapcsolni. A falak szinte papírból vannak, minden áthallatszik a szomszédoktól. A konyhabútorok a sok festéktől ragadnak, ahogy a pult fóliája is. Eleinte furcsa szag is volt (nem tudtuk, hogy a festés miatt, vagy mástól), de ez valószínűleg elég gyakori gond lehet itt, mert egy polcnyi „szag semlegesítőt” találtunk a boltban, ami tényleg működik – mi lávakő zúzalékot vettünk.

A lakás helyszínének kiválasztásában az egyetem jó elérhetősége mellett – ami itt természetesen az autóval való bejárást jelenti – a legfontosabb tényező a megfelelő iskolai körzetben való elhelyezkedés volt. János fönt említett kollégája segített ebben, az ő gyerekei is ide járnak, így jó szívvel tudta ajánlani város déli részén e környéket.

Az érkezésünk óta három hét telt el. Sok minden történt ez idő alatt, a napjaink nagy részét azonban az töltötte ki, hogy megpróbáljuk berendezni a lakást és beszerezzük azokat az alap dolgokat, amik szükségesek a háztartásunkhoz, megszokjuk az időeltolódást és kialakítsunk valamilyen rutint. Mostanra szerintem sikerült teljesen átállnunk, és belerázódnunk az új környezetünkbe, és a döbbenetes meleget is egészen megszoktuk. János elkezdte a tanítást az egyetemen, Mimi pedig az iskolát, erről írok majd részletesen is.

Gondoltam, feltámasztom a blogot az utolsó hétre, és leírom még a bennem maradt néhány gondolatot, eseményt. Régen jelentkeztem utoljára, ennek legfőbb oka (a lustaság mellett) az volt, hogy egy ártalmatlan cipőbekötés alkalmával sikerült úgy beakasztani a derekamat, hogy egy hónapig gyakorlatilag mozdulni sem tudtam, a rákövetkező hónapban is csak óvatosan. Köszönhetően a fejlett orvostudománynak ebből két hétig szinte nem is tudtam magamról - olyan erős gyógyszereket írtak fel az ügyeleten, ami egy elefántot is kiütött volna. Itt egy kicsit másképpen működik a receptfelírás, az orvos közvetlenül a gyógyszertárnak küldi el a felírt orvosságokat, adagot, és aztán a gyógyszertár hív fel, hogy mehetsz értük. Amikor úgy gondolják, hogy már elfogyott, akkor újra felhívnak, és mehetsz "feltöltésért". Így aztán nem csak a kólát lehet vödörszámra inni, mert az éttermekben, ha kérsz üdítőt, akkor azt nem egy pohárral értik, hanem ahogy fogy a poharadból, rögtön utántöltik, hanem fájdalomcsillapítót, nyugtatót és egyéb finomságokat is addig szedhetsz, amíg akarsz - kivéve, ha az orvos közben fel nem hívja a gyógyszertárat, hogy most már elég. Szerencsére viszonylag hamar kiderült, hogy a biztosításunk nagyrészt fedezi a csontkovácsot, és errefelé ez teljesen normális, hogy hát- és minden egyéb fájás esetén felkeresel egy ilyen rendelőt. Dr. Goody-nak hálás köszönet!