Betakaróztunk
Magam is alig hiszem el, hogy ezt írom, de az utóbbi néhány hétben fáztam. Vettem egy nagy pulóvert, ami kabátnak is megteszi. Miminek sapkát, kabátot, meleg pulóvert – és bizony vettünk egy takarót is. Újabban a sivatagok is teljesen megbízhatatlanok. Ez nagy változás ahhoz képest, hogy mi várt ránk augusztusban, amikor iszonyatos hőségben, egy teljesen üres lakásba érkeztünk meg, ami végül mostanra egészen kényelmes és otthonos lett. Miről ismerszik meg egy átmeneti otthon? Nincsenek képek a falon, nincsen sehol egy növény, a bútorok meglehetősen szedett-vedettek. Egy háztartás felszerelése nem is olyan könnyű, annyiféle dolog kell, és valami mindig hiányzik.
A lakberendezés nem ment könnyen. Az első hetekben szinte csak ténferegtünk a kialvatlanságtól és a melegtől. A napi célunk az volt, hogy kihúzzuk ébren délután hatig, majd hétig, végül nyolcig. Amikor már „csak” nyolckor dőltünk ki, egészen örültünk, mert az azt jelentette, hogy akár hajnali négyig is tudunk aludni. Felfújhatós matracot és ágyneműt kaptunk kölcsön János kollégájától, így nem az ágy beszerzése volt a legelső dolgunk, hanem hogy asztalt és széket vegyünk. Elkezdtük járni a bútorboltokat, de nem sok sikerrel. Bejelentkeztem az összes helyi használt adok-veszek és adományozós csoportba a facebook-on, hátha valaki más pont most költözik el, de nem jártunk szerencsével, illetve például használt matracot nem nagyon mertünk volna így venni. Végül a Temu-ról rendeltem meg majdnem mindent, így legalább a házhozszállítással sem volt gond. Úgy másfél hét után elkezdtek sorakozni a bejárat előtt a dobozok, onnantól kezdve a délutánjaink bútorszereléssel teltek. A legnagyobb öröm az volt, amikor végre megérkeztek az ágymatracok, ugyanis a gumimatracunk néhány nap után elkezdett először csak szép lassan, majd egyre határozottabban ereszteni. Én ezt nehezen viseltem, úgyhogy leköltöztem a padlóra egy összehajtogatott takaróra. Jánosnak az volt taktikája, hogy lefekvés előtt felfújta, majd megpróbált gyorsan elaludni, amíg volt benne levegő. Ez a legtöbbször nem sikerült, így végül ő is a takaróra költözött.
Nem tudom, rendeltetek-e már a Temu-ról bármit, de egyáltalán nem könnyű. A több millió termék között sosem találod meg, ami tetszett, hiába jelölöd be. Ezért aztán én minden szóba jöhetőt a kosárba tettem, és inkább onnan „dobáltam ki” azt, ami mégsem kellett. Az ember általában próbál spórolni, és takarékosan vásárolni, főleg, ha csak tíz hónapot marad. Mindent alaposan mérlegeltünk, hogy biztosan szükségünk van-e rá. –Függöny? – Otthon sincs. –Szappantartó? Sótartó? – felesleges. Kuka? – jó, az legyen… és így tovább. De ki tud ellenállni a szerencsekeréknek, ami minden alkalommal felbukkan a Temu-n, és mindig 99%-os kedvezményt ígér? Így kerültek végül olyan elengedhetetlenül fontos dolgok a háztartásba, mint a laptop emelő, az elektromos fogkefe, amire valószínűleg nem fogunk tudni pótfejet kapni (kivéve, ha elmegyünk Kínába), a tésztaszűrő, aminek használatára nem tudtam rájönni (valahogyan a lábosra kellene csíptetni), vagy a rézszínű merőkanál, ami annyira tetszik, hogy biztosan nem fogjuk itt hagyni.
Egészen berendezkedtünk már, a konyhát is felszereltük, van poharunk, bögrénk, tányérjaink, evőeszközeink, lábosaink, fűszereink – sőt, konyharuhánk is. Ahhoz képest, hogy eleinte csak papírpoharaink voltak a vízautomata mellől, nagyot léptünk előre. Jogos a felvetés persze, hogy miért nem élünk gabonapelyhen és mirelit pizzán, akkor nem kellene lábosokkal és egyéb dolgokkal vacakolni. Tőlem egyébként nem áll messze ez a koncepció sem, mert annak idején Leicesterben fél évig zacskós levest meg pulykafalatkát ettem hámozott konzerv újkrumplival - ezeket csak be kellett dobni a sütőbe és kész is volt a vacsorám – eszem ágában sem volt főzni. Moszkvában emlékeim szerint folytatva a hagyományt négy hónapig különböző zacskós leveseken éltem, és csak néha törtem meg a szigorú diétát egy-egy gyrosszal. De most igyekszünk jó példát mutatni, plusz ezeknek az „egészséges” éveknek köszönhetően ma már főleg csak zöldséget eszünk. Ha már konyhamesék, akkor hadd meséljem el a legutóbbi konyhai kalandomat is, ami szervesen kapcsolódik a felszereltséghez. Hálaadáskor vacsorára voltunk hivatalosak, ahová nagy izgalommal készülődtünk – főleg én – mert eddig csak hallomásból ismertem a híres pulykát áfonya szósszal és alig vártam, hogy megkóstolhassam. Vendéglátóink azt kérték, hogy valamilyen magyaros ételt vigyünk. Jó ötletnek tűnt a székelykáposzta és a pogácsa. Be is vásároltam, beszereztem a savanyú káposztát és a gerslit a lengyel boltból (ugyanitt vettem tejfölt is), megvettem a pogácsához valókat. Évek óta a Polcz Alaine-féle sajtos pogácsát sütöm, aminél jobb receptet még nem találtam, gondoltam, hogy ezen nem is szeretnék most sem változtatni. A székelykáposztával semmi gond nem volt, elkészítettem húsos és húsmentes változatban is, és külön figyeltem rá, hogy nehogy beletegyem a tejfölt, hátha valaki tejterméket sem ehet. A probléma akkor kezdődött, amikor be akartam gyúrni a pogácsa tésztát és rájöttem, hogy nincs mérlegem, illetve az én receptemben minden kg-ban, dkg-ban és grammban van megadva. A mi családunk (vagyis annak női tagjai) híres arról, hogy milyen jól tudja átváltani a mértékegységeket, így elég sokáig tartott, amíg a megadott hozzávalókat átváltottam, majd kimértem unciában, bögrében, evő- és teáskanálban, mert ilyen mérőpohárkáim viszont vannak. Természetesen egyik sem lett kerek szám, így „nagyjából” és „amennyit felvesz, kislányom” alapon összeállítottam a tésztát. Élesztőt csak por változatban kaptam, abból egy tasakkal tettem bele, ami utólag kevésnek bizonyult. Egy éjszakát pihent a hűtőben, másnap, amikor ki akartam nyújtani, kiderült, hogy nincs mivel, sem min, és kiszaggatni sem tudom, mert még feleses poharunk sincs. Az egy kiló lisztet pedig mind beletettem, így a nyújtáshoz nem maradt, Hálaadás napján pedig az égvilágon semmi nincs nyitva. Végül megoldottam a feladatot, és a pogácsa is egész jó lett. Persze korántsem olyan, mint otthon, de mivel senki sem evett még ilyet a házigazdáink közül, így nyugodtan mondhattam, hogy ez ilyen. A Háladás-napi vacsora isteni volt, különösen a répa (vagy sütőtök?) felfújt ízlett, de a pulyka sem volt rossz. A legjobb mégis az volt, amikor kiültünk a kertbe beszélgetni a tűz mellé.
Most már hűvösek az esték, de ameddig a hőség tartott, kicsit mindig olyan érzésünk volt, mintha nyaralnánk. A nyári „lazaság” nyomot hagyott az öltözködésen, a fiatalok általában zokni/papucsban járnak egyetemre (még most is), de magamat is gyakran azon kaptam, hogy flip-flopban vagyok a boltban.
Talán a nagy meleg miatt, talán más okból, de a legtöbb kocsi oldala horpadt – igen, a miénk is, gondoskodtam róla, hogy ne lógjunk ki a sorból. Pedig azt megtapasztaltuk, hogy itt nem olyan egyszerű jogosítványhoz jutni. János szerette volna, hogy legyen Arizona állambeli jogosítványa, így elment vizsgázni. Az elméleti része simán meglett, majd nekifutott a vezetésnek, ahol elsőre bizony megbukott. Ez persze nem a vezetés tudásán múlott, hanem a vizsgáztató undokságán, aki szerint „nem tartotta be az utasítást” – vagyis nem kanyarodott be abba az utcába, aminek nem tudta a nevét, és fogalma sem volt, melyik az. Volt ennek azért pikantériája, mert saját autóval kellett a vizsgára menni, így – miután megbukott – beszállt a kocsinkba, hazajött, kért egy új időpontot (addig is vezetett), majd az ismételt vizsgára újra odament a saját autónkkal. Másodszorra is ugyanazt a vizsgáztatót kapta, aki aznap már engedékenyebb volt, bár volt pár kifogása, nagy kegyesen átengedte (végül is, csak közel negyven éve van jogsija).
Sokat utazunk, próbáljuk felfedezni a közelebbi-távolabbi környéket, és továbbra is azt gondolom, hogy Arizona az egyik legkülönlegesebb hely, ahol valaha jártam. Nem sok western filmet láttam, de azért arra emlékszem, hogy a főhős mindig jelentőségteljesen nézett a távolba – most végre megértettem, hogy miért – ha én itt cowboy lennék, én is egész nap a messzeséget bámulnám. Végtelen az ég, hatalmasak a sziklák, minden napszakban és évszakban varázslatosak.
Szerettem volna jobban megérteni, hogy hogyan is alakult ki ez a sok csodálatos jelenség viszonylag közel egymáshoz, próbáltam utána olvasni. A lényeg, hogy a mostani Colorado fennsík sokáig tenger alatt volt, ahol üledék rakódott rá, majd a tektonikai lemezek összeütközése után kiemelkedett, sok kőzet ekkor összetört, azután évmilliók alatt a víz és a szél és a növényzet formálta tovább. Vulkánkitörések, meteor becsapódások színesítették tovább a képet. Az a kőzet keménységétől és elhelyezkedésétől függött, hogy mostanra mi lett belőle. Egészen lenyűgöző, meséljen erről a sok fénykép.