Nem gondoltam volna, hogy valaha feltámasztom ezt a blogot, mégis, tíz évvel később újra itt ülök a laptop előtt és folytatom az írást - igaz, nem Bloomingtonból. János elnyert egy Fulbright ösztöndíjat, így az idei tanévet Arizonában, Tempe városában töltjük, ahol ő az Arizona State University-n kutat és tanít, mi pedig Mimivel elkísértük. Annamari és Mányi immáron felnőttek és egyetemisták lettek, ők már nem szerettek volna velünk tartani, így majd látogatóba érkeznek később. Indulás előtt alaposan felvértezték a húgukat a szükséges tudnivalókkal. Persze a valóság eléggé másnak bizonyult számára - de erről majd később. 

Az utazás szinte eseménytelenül zajlott. Nem kellett hajnalban kimenni a repülőtérre, mert csak délben szállt (volna) fel a gép, így volt idő búcsúzkodni, nyugodtan összepakolni és elindulni. 

A becsekkolásnál azonban már akkora csúszás volt, hogy biztosan lekéstük volna a csatlakozást, így az eredeti Budapest-Amszterdam-Boston-Phoenix útirány helyett átraktak minket Budapest-Párizs-Atlanta-Phoenix felé.  Budapest-Párizs között a 2,5 óra hamar eltelt. Párizs-Atlanta (8,5 óra) és Atlanta-Phoenix (5 óra) ugyanez már nem mondható el, főleg, hogy egyre fáradtabbak és álmosabbak voltunk. Sokat segített, hogy a filmek mellett játékok is voltak az ülések előtti tableten, így Mimi egészen jól eljátszott, és az (otthoni idő szerint éjjel) aludni is tudott. 

Atlantában léptettek be minket az Egyesült Államokba, a határőr jól kikérdezte Jánost, aztán elmesélte néhány olvasmányát a városfejlesztéssel kapcsolatban. Végül azt mondta, hogy nem talál olyan kategóriát, hogy városfejlesztő, úgyhogy professzorként jelöli meg, és mint kiderült, sikerült nagy lelkesedésében a rossz vízum típussal beregisztrálnia minket – ennek orvoslása még hátravan. Utána volt egy kis gond a beszállókártyával, de sok telefonálgatás után sikerült megoldani és felszállhattunk a gépre az indulása előtt öt perccel. Phoenixben már eléggé elcsigázottan szálltunk le, de ott még várt ránk a kocsibérlés, végül 24 órával azután, hogy elindultunk otthonról, végre megérkeztünk a hotelhez és alhattunk. 

Másnap kaptuk meg az apartmanunk kulcsait és beköltözhettünk a teljesen üres lakásba. Szerencsére mindenhol várnak ránk őrangyalok, akik segítenek bennünket a könnyebb megérkezésben. János itteni kollégájától kaptunk kölcsön felfúhatós matracokat és takarókat, párnákat, hogy addig is kihúzzuk valahogy, amíg nem veszünk ágyakat. Hozott ennivalót, és vasárnapra komplett ebédet főzött nekünk, amiért örök hálánk. 

A lakás egy apartman komplexumban található, amit kifejezetten folyamatos kiadásra építettek. Ezt úgy képzeljétek el, hogy sok kétemeletes ház áll egymás mellett, előttük parkoló, és mindezt egy központi iroda működteti, ahol, ha szerencséd van, kávét is kaphatsz. Az épületek között található medence, teniszpálya, kosárlabda pálya, edzőterem, minden közös használatra, ezekért nem kell külön fizetni a bérleti díjon túl. Az egész komplexumot kerítés veszi körül, amin csak kóddal lehet bejönni. Sok ilyen van a városban, mert errefelé az emberek sokat költöznek, és csak rövid időre kell nekik szállás.

A mi lakásunk a földszinten található és nagyon kényelmes, igaz, hogy a kilátásunk a parkolóra nyílik, de hátunk mögött van egy mesterséges tó, esténként nagyon jó a partján üldögélni. Két hálószobánk van, két fürdővel, egy konyha és egy nappali – a bloomingtoni bérleményünk pont ilyen volt. A hatalmas gardróbok mindent elnyelnek, könnyű volt elpakolni. Van azért néhány zavaró dolog, például, hogy a gépek iszonyúan hangosak, a klíma annyira zajos, hogy aludni sem lehet tőle, a meleg miatt viszont muszáj bekapcsolni. A falak szinte papírból vannak, minden áthallatszik a szomszédoktól. A konyhabútorok a sok festéktől ragadnak, ahogy a pult fóliája is. Eleinte furcsa szag is volt (nem tudtuk, hogy a festés miatt, vagy mástól), de ez valószínűleg elég gyakori gond lehet itt, mert egy polcnyi „szag semlegesítőt” találtunk a boltban, ami tényleg működik – mi lávakő zúzalékot vettünk.

A lakás helyszínének kiválasztásában az egyetem jó elérhetősége mellett – ami itt természetesen az autóval való bejárást jelenti – a legfontosabb tényező a megfelelő iskolai körzetben való elhelyezkedés volt. János fönt említett kollégája segített ebben, az ő gyerekei is ide járnak, így jó szívvel tudta ajánlani város déli részén e környéket.

Az érkezésünk óta három hét telt el. Sok minden történt ez idő alatt, a napjaink nagy részét azonban az töltötte ki, hogy megpróbáljuk berendezni a lakást és beszerezzük azokat az alap dolgokat, amik szükségesek a háztartásunkhoz, megszokjuk az időeltolódást és kialakítsunk valamilyen rutint. Mostanra szerintem sikerült teljesen átállnunk, és belerázódnunk az új környezetünkbe, és a döbbenetes meleget is egészen megszoktuk. János elkezdte a tanítást az egyetemen, Mimi pedig az iskolát, erről írok majd részletesen is.