Mimi rögtön a megérkezésünket követő héten kezdett el iskolába járni, mert itt sokkal hamarabb, már július 22-én indult a tanév. Így eleve pár hét lemaradással és nulla nyelvtudással, de annál nagyobb bátorsággal és kíváncsisággal vágott bele az új kalandba. Magyarországról nem tudtuk beíratni, de tudatosan úgy kerestünk albérletet, hogy mindenképpen ennek az iskolának a körzetébe tartozzunk, mert azt szerettük volna, hogy ide kerüljön, és a felvételnek szigorú feltétele a körzetesség. Ahová ő jár – Rover Elementary School – egy állami iskola, viszonylag kicsi, minden évfolyamban két osztály van, és ötödikes korukig tanítják a gyerekeket.

Ahogy beléptünk a kapun, egy pulttal találtuk szemben magunkat, ahol az iskolatitkár Ms. Rachel intézi mindenki ügyeit. Őt már a „ismertük”, hosszasan leveleztünk vele a (végül sikertelen) előzetes beiratkozás miatt. Segített kitölteni a papírokat, és ekkor lepődtünk meg először azon, hogy tényleg minden kétnyelvű, a nyomtatványok hátoldalán akár spanyolul is kitölthettük volna ugyanazt. Amikor készen lettünk, fellapozott egy füzetet és azt mondta: „Rendben Mimi, Mrs. Adams osztályába raklak, holnap várunk szeretettel”. Annyi instrukciót kaptam, hogy feltétlenül legyen a gyereknél víz és ennivaló, és reggel ugyanide hozzam be, első alkalommal ő beviszi, második naptól kezdve viszont neki is udvaron keresztül kell bemennie, mint a többieknek. Ez remek lesz, gondoltam magamban, mert fogalmam sincs, hogy működik a reggeli „leadás”, azt sem tudom, délután hol fogom visszakapni a gyereket, de ne szaladjunk ennyire előre, először birkózzunk meg az első nappal. Igyekeztem visszaemlékezni, hogy hogy is volt ez Annamariékkal, de őszintén, fogalmam sem volt. Megpróbáltam összeszedni, hogy ha engem bedobnának egy olyan országban egy iskolába, aminek nem ismerem sem a nyelvét, sem a szokásait, mi az, ami segítséget jelentene (nem sok minden jutott eszembe). Csomagoltam neki finomságokat, sok vizet, egy füzetbe pedig beírtam néhány alap mondatot angolul, amire szüksége lehet: „Miminek hívnak”; „ki szeretnék menni a mosdóba”; „nem érzem jól magam, kérem, hogy hívja fel az anyukámat” – és ezeket átbeszéltük, hogy melyik mondat mit jelent, hogy tudja, mikor kell megmutatni. Érdekes, az nem jutott eszembe, hogy magyarul is mellé írjam szegénynek, bíztam a memóriájában. A pultnál elköszöntünk egymástól és Ms. Rachel bekísérte az osztályába. Én nem mehettem vele, és az osztályfőnökkel sem találkozhattam. A napközbeni történésekről ezek után viszonylag keveset tudtunk meg, mert nem sokat értett abból, ami történik, csak sodródott az eseményekkel. Szó szerint egyébként, mert az egyik osztálytársa annyira beleélte magát a segítésbe, hogy egész nap tologatta a folyosón oda, ahová éppen menniük kellett. Délután a kijáratnál szerencsésen megtaláltuk egymást, azután már gyorsan megtanultuk az itteni rendszert. Reggel hosszú kocsisorok kígyóznak az iskola előtt, a tanárok irányítják a haladást, integetnek, mikor kell megállni, mikor lehet menni. Az udvar felől kell bemenniük, a legtöbb gyerek csak kiugrik a kocsiból, és szalad is be. Mi leparkolunk és elkísérem Mimit a kerítésig, ott köszönünk el egymástól és délután ott is találkozunk. A szülők tényleg úgy búcsúznak, ahogy a filmekben látjuk: „Szia Kicsikém, nagyon szeretlek! Egész nap hiányozni fogsz, délután jövök érted! Legyen csodáááás napod!” Délután ugyanez a hosszú kocsisor áll az iskola előtt, az osztályfőnökök kikísérik az osztályukat az iskola elé, ahol a gyerekek beugrálnak a kocsikba/megtalálják a tűző napon elaszalódott felmenőjüket és utána szállnak be együtt a kocsiba. Gondoltam rá, hogy később, amikor már nem lesz ennyire meleg, esetleg átváltunk biciklire, de egyelőre ez elképzelhetetlen.

Kihasználva a rövid találkozási lehetőséget, amikor Mimi tanítója kikísérte a gyerekeket az iskola elé, bemutatkoztam neki. Mrs. Adams elképesztően kedves, fiatal és lelkes, Miminek borzasztóan örült. Mondta, hogy próbál vele beszélgetni (telefonon, fordító programmal), és milyen jó, hogy tud olvasni, és be is tudja gépelni a választ. Két nap múlva viszont odaintett magához, és elmesélte, hogy kicsit pityergett (mármint ő), mert annyira sajnálja Mimit, hogy nem tud megszólalni angolul, és ő nem is érti, mert lám, én milyen szépen beszélek. A gyerek esetleg direkt nem szólal meg, dacból? Javasolta, hogy itthon beszéljünk inkább angolul vele. Először nem tudtam hová tenni ezt a megjegyzést, de aztán rájöttem, hogy neki valószínűleg senki sem szólt, hogy mi egy hete érkeztünk. Így aztán küldtünk neki egy hosszabb bemutatkozó emailt, ami után már simábban mentek a dolgok.

A füzetet, amibe beleírtam a mondatokat, csak néhányszor használta végül, mert egyrészt kiderült, hogy 2024 van, és a tanárok a google translate-n keresztül kommunikálnak a gyerekkel, másrészt kézjeleket is használnak. Arra, hogy a mosdóba kell menni (a WC szót nem használják, csak „restroom” és „bathroom” található errefelé), van egy jel, amit csak felmutatnak a tanárnak és már mehetnek is. Ez főleg akkor praktikus, ha az óra közepén kell kimenniük, így nem akasztják meg annak a menetét. Csengő sem nagyon van, napközben pedig többféle óra váltogatja egymást, szünetekkel. Napközi, házi feladat nincs, reggel 7:50-től délután 14:50-ig tart a tanítás, pénteken csak 13 óráig. A másodikosoknak az alábbi óráik vannak: olvasás, írás, matematika, környezetismeret (science), társadalmi ismeretek (social studies), számítógépes ismeretek, művészet – ez gondolom rajz (art), zene, torna, könyvtár. A könyvtári órájuk kedden délutánra esik, akkor kell visszavinni az előző héten kivett könyvet és ekkor lehet újakat kivenni. A könyvtár pontosan az iskola közepén van, szép szellős polcokkal, így elkerülhetetlen, hogy mindenki könyvtárba járjon, mert az osztálytermek azon keresztül érhetőek el. Zene (ének) és rajz csak hetente egyszer van, torna kétszer. A tornaóra annyira laza, hogy még csak át sem kell öltözni.

A szünetekben kimennek az udvarra (az 50 fokban is), emiatt én eléggé aggódtam, de Mimi megnyugtatott, hogy a játszótér, ahol vannak, fedett, igaz, az ebédlőhöz sorakozni a tűző napon kell. Sapkát, kalapot hordani nem szabad, ezt külön kiemelték a házirendben, amit a beiratkozásnál kaptunk, és elég vaskos kiadvány. Külön alá kellett írnom egy papírt arról, hogy elolvastam, és megértettem, ami benne van. Az elmúlt tíz évben sok minden változott, például ingyenes lett az iskolai étkeztetés minden állami iskolába járó gyerek számára, ez reggelit és ebédet jelent, tízórait mindenki magának hoz. Mimike, aki otthon a menza reklámarca lehetne, mert mindent jóízűen megeszik - sőt, többször jelezte, hogy inkább nekem is úgy kellene főznöm, ahogy az iskolában (és főleg az óvodában), mert az finom - mélyen megrendült az itteni állapotok miatt. „Nem csak az a baj anya, hogy undorító, amit kapnak enni, hanem az is, ahogy esznek – az egyik gyerek például összekeverte a savanyú uborka levét a ketchuppal és megitta”. Ahogy nézem, minden héten ugyanazt kapják, nincs nagy variálás, csirkeszárny, hamburger, mac&cheese, quesadilla, péntekenként pedig pizza. Zöldség ritkán, gyümölcs viszont minden nap, de azt nem lehet külön kérni, el kell venni az egész tálcát, és aztán félrepakolni, amit nem kérsz. Mimi szerint büdös is van az étkezőben, egyáltalán nem akar ott enni, viszi magával az otthon csomagolt szendvicset és néha vesz a félrepakolt gyümölcsök közül. Szerencsére elhoztuk Annamari uzsonnás táskáját, amit még Bloomingtonban vettünk tíz éve, és most Mimi hordja nagy büszkén minden nap (a többieké nem ilyen menő, ezt tőle tudom).

Rengeteg a külön program, szinte minden hétre jut valami. A science órához kapcsolódóan csokit olvasztottak, amihez előzetesen készítettek egy fényvisszaverős dobozt alufóliából és pizzakartonból. Mondjuk felesleges volt ez a nagy felhajtás, mert így is, úgy is elolvad a csokoládé a 48 fokos kinti hőmérsékleten, de a gyerekek élvezték. A szülőknek gyümölcsöt kellett küldeniük aznapra és azt mártogatták a megolvadt csokiba. A múlt héten minden napra kitaláltak valamit, hogy milyen kiegészítőben menjenek a gyerekek, amitől vidáman teltek a napok: hétfőn kalap (aznap nem volt tilos), kedden vicces zokni, szerdán állatmintás ruha, csütörtökön a tenger volt a téma, így válogattuk a ruhákat.

Sok az adománygyűjtő esemény, például a könyvvásár, amit a szülői munkaközösség szervez, a befolyt pénzből mindenfélét támogatnak, amire éppen szükség van. Az iskolához tartozó kertet is elsősorban ez a munkaközösség tartja rendben, általában kéthetente hétvégén lehet csatlakozni a kertészkedéshez. Egyik vasárnap reggel felkerekedtünk, kaptunk is feladatot, a mozgáskorlátozott bejárathoz ültettünk fodros kelt, kaprot és egy virágot, amit nem ismertünk. Minden eszköz kikészítve várt ránk, kesztyűt húztunk és munkához láttunk, locsoltunk, ástunk, ültettünk, közben ismerkedtünk a többi szülővel. Miután elkészültünk az ültetéssel, még kiszedtük a dinnyét a tök közül, mert patkány rágta a dinnyéket, így meg kellett válni tőle. Minden zöld hulladék ment az aprítógépbe, majd a komposztba. Pontosan tíz órakor megköszönték a munkánkat és azt is hozzátették, hogy azok a gyerekek, akik kerekesszékkel érkeznek reggel az iskolába, bizonyára nagyon fognak majd örülni, ha kikel, amit vetettünk. Azóta figyelem, hogy növekednek-e már, de még nem bújt ki sem a kapor, sem a virág.

Láttam olyan felhívást is, ahol snack-et (rágcsálni valókat) gyűjtöttek a tanároknak, köszönetképpen a munkájukért. Ez átfedésben volt a fogadóórák hetével, amikor is végre bemehettünk az iskolába és láttam, hogy hogy néz ki az osztályterem, milyen az egész épület belülről. Igazán inspiráló a közeg, én is szívesen tanulnék itt.

Mindhárman mentünk a fogadóórára, ahol Mrs. Adams megmutatta az összes felmérőt, amit írtak, minden héten van valamilyen számonkérés, így már most elég vaskos a paksaméta. Matematikából körülbelül ugyanott tartanak, ahol otthon, az olvasást, írást nem tudom. Miminek nagyon furcsa, hogy a többiek nem kötik össze a betűket, ők pedig a csodájára járnak az ő kézírásának. Vannak olyan feladatok, amit egyelőre magyarul old meg, például a három kismalac történetét neki könnyebb volt így leírni, amihez rajzolt is. Mrs. Adams el volt ájulva a rajztól és megkérdezte, hogy minden gyerek ilyen szépen rajzol-e Magyarországon. Természetesen azt válaszoltuk, hogy igen. Külön kiemelte, hogy a matek milyen jól megy neki, szinte hibátlan az összes tesztje. A nyelvtani feladatokat nem érti, de viszonylag ügyesen lemásolja a tábláról. Mrs. Adams azt is elmondta, hogy Mimi az egyetlen európai gyerek az iskolában, és milyen jó, hogy a google translate működik magyarul, mert bizony van olyan tanulója, akinek az anyanyelvét nem ismeri ez a program.

A sok spanyol ajkú lakos miatt itt eleve minden kétnyelvű, így az iskolák is felkészültek és külön programjuk van arra, hogy az angolt, mint idegen nyelvet oktassák. Mimi rögtön bekerült ebbe a programba, először egy tesztet kellett kitöltenie, hogy melyik szinten van – ezzel viszonylag hamar készen lett. Azóta hetente négy külön angol órája van. A tanár alkalmat kerített rá, hogy kicsit ismerkedjenek Magyarországgal, nézegettek képeket Budapestről, és Mimi megmutathatta a térképen, hogy hol lakik.

Összességében azt remélem, hogy jól érzi magát, sosem mondta még, hogy nem akar iskolába menni, azt is csak kétszer, hogy most már menjünk haza. Az osztálytársai elképesztően támogatóan viszonyulnak hozzá, és nem piszkálják amiatt, hogy még nem megy neki még az új nyelv – ezt Mrs. Adams is megerősítette, aki úgy fogalmazott, hogy a gyerekek szabályosan „ünneplik”, ha mond valamit angolul. Ezt én is észrevettem egyik délután, amikor mentünk haza: három kislány integetett utánunk, és kiabáltak, hogy „Bye, Mimi!”, mire ő megfordult, visszaintegetett nekik, és ő is mondta, hogy „bye”. Ezután a kislányok boldogan összesúgtak: -Hallottátok, azt mondta, hogy bye!!!