Mimi megmakacsolta magát az utóbbi hónapokban. Bárki bármit kérdezett tőle angolul, arra csak vállvonogatás volt a válasz. Én pedig itthon bármit kérdeztem tőle (magyarul) az iskolával kapcsolatban, arra is csak vállvonogatást kaptam. A tanárai – az osztályfőnök és az angol tanár – megpróbáltak nagyon empatikusan viselkedni, megmutatni neki, hogy értik, milyen nehéz egy új nyelvet elsajátítani, és bizony nekik se lenne könnyű magyarul megtanulni. Mrs. Adams első szava a „lila” volt, amit a google translate segítségével próbált meg helyesen kiejteni. Ms. Lo, az angol tanár is elkezdte a magyart gyakorolni, legalábbis felolvasni azokat a mondatokat, amiket a fordító program kiadott. Ezen a ponton kezdett érdekes lenni, vajon ki tanulja meg előbb a másik nyelvét? Őszintén drukkoltam, hogy Mimi győzzön.

Aztán az őszi szünet utáni héten megtört a jég. Egyik nap Mimi annyira jól teljesített az órákon, hogy Mrs. Adams másnap a VIP padba ültette. A VIP pad azért különleges, mert közel van a táblához, és a pad végén csodálatos színű filcek, ceruzák és radírok vannak, amit csak az használhat, aki ebben a padban ül. Amúgy minden pad végén ott sorakoznak a ceruzák, tollak, filcek és radírok, így a gyerekek nem is visznek magukkal tolltartót, de azok nem olyan szép színűek. Aztán sorra jött a többi meglepetés: kikölcsönzött egy könyvet az iskolai könyvtárból, amit együtt elolvastunk. Aztán még egyet. Ezek vékony, kezdő szintű könyvek, egy-két mondat és egy kép, de talán pont ez a jó bennük, hogy haladunk és sikerélményt ad, hogy elolvastuk. Vagy Mimi olvas és én fordítom, vagy mindkettőt én csinálom, attól függően, hogy van-e kedve olvasni, mert erőltetni egyelőre nem szeretném. Majd szókártyákat készített bent az iskolában, amiket hazahozott megmutatni. Végül egyik délután felsorakoztattuk a macikat, hogy iskolásat játsszunk velük, persze Mimi volt a tanár. Legnagyobb meglepetésemre angolul tartott nekik órát és az általa rajzolt szókártyákat gyakoroltatta velük (a macik szerepében én voltam). Ez persze még nem jelenti azt, hogy folyékonyan beszélne angolul, inkább azt, hogy meg mer szólalni, és meg is kérdezi tőlem, hogy hogyan kell mondani ezt vagy azt, ha betűzöm, le is tudja írni. Ma délután pedig Mrs. Adams odahívott magához, és nagyon megdicsérte Mimit, a füle hallatára mondta, hogy mennyire büszke rá, mert aznap hangosan olvasott az osztály előtt és válaszolt egy matematika példával kapcsolatos kérdésre. Erről majd a macikat kérdezzétek, mert ők is megtanulták megoldani azt a feladatot.

Azt hiszem, ez az ugrásszerű változás most éppen időben történt, mert azt éreztem, hogy az angol tanár kezdte elveszíteni a türelmét. Üzent nekünk, hogy jó lenne, ha a gyerek elkezdene a duolingón gyakorolni. El is kezdte, de persze öt perc után kiderült, hogy ha normálisan szeretne vele haladni, akkor azért fizetni kell, szerencsére nem szemtelenül nagy összeget.

A délutánok hosszúak voltak, így keresgéltem különórákat. Kiderült, hogy magunktól nem fogunk tudni megtanulni teniszezni, inkább csak a labdát szedegettük a pályán. Valamiért itt a tenisz nem csak a gazdagok sportja, szinte minden parkban található ingyenes pálya, az ütő és a labda sem drága. A közelünkben van egy hatalmas sportközpont, ahol találtam számunkra elérhető teniszoktatást. Én kezdtem, feliratkoztam egy két alkalmas kezdő csoportba. Az első alkalom a felhők fölé repített. Megtanultam, hová kell(ene) szerválni, gyakoroltam az ütéseket, aztán elkezdtünk „játszani”, így a pontszámítás is hamar ment, mivel maximum egyszer tudtuk visszaadni a labdát, vagyis gyorsan emelkedtek a pontok. Az edző lelkendezett, hogy milyen ügyes vagyok, és lám, egy „új nyelvet”, a tenisz nyelvét is milyen gyorsan elsajátítottam. Lelki szemeim előtt felsejlett egy későn indult, ám annál fényesebb sportkarrier, már láttam magamat teniszcsillagként. Igaz, hogy alig tudok futni, és nem látom a labdát sem jól, de gondoltam, hogy ezek áthidalható problémák. Ez az álmodozás egészen a második alkalomig tartott, amikor - tekintettel arra, hogy már nagyon profi vagyok, mert egyszer voltam oktatáson - betettek azok közé játszani, akik több mint egy éve tanulnak. Hamar visszaestem a labdaszedegető pozícióba. A lelkesedésem azonban töretlen, Mimit is beírattam a „future champs” fantázianevű csoportba. A jövő bajnokai nyolcan vannak, és nem a mi gyerekünk az egyetlen, akinek az anyukája az oldalvonalról kiabálja, hogy mi a feladat.

Keddenként pedig a helyi művészeti központba megyünk, agyagozó foglalkozásra. Ezeken az alkalmakon én is bent ülök, választhattam, hogy szülővel, vagy szülő nélkül járjon oda (szülővel drágább, amit nem értek, egy csomó munkát helyettük csinálunk, mint a takarítást, például). Ezeket az alkalmakat várja Mimi a legjobban. A téma a rovarok/bogarak, minden héten mást készítenek, volt már bögre, aminek a közepére valamilyen bogarat kellett ültetni, mintás tányér, kép, fúziós lény kitalálása (ami egy rovar és gyümölcsök találkozása) – a munkáikat kiégetik, majd a végén ki is festik. Egyébként rendkívül izgalmas, még úgy is, hogy én csak ülök, és fordítok, mert Mimi – a többi gyerekkel ellentétben – egyedül szeret bíbelődni a feladatokkal. Néha ad nekem is egy kis agyagot, hogy elfoglaljam magam, de ezt csak az ő dolgától teljesen függetlenül tehetem.  A saját munkáimból egy kisebb kiállítást tervezek nyitni, remélem, eljöttök megnézni. Nem elképzelhetetlen, hogy licitálni is lehet majd az egyes darabokra.