Eltelt már több, mint egy hónap, hogy megérkeztünk, hihetetlenül gyorsan elrepült. Mostanra szinte beköszöntöttek a szürke hétköznapok, amik persze egyáltalán nem szürkék, de kialakult egy viszonylag stabil napirendünk. Reggel 8.20-ra viszem a gyerekeket iskolába, aztán Jánost az egyetemre, utána intézem az intéznivalót, majd 3.50-re ismét megyek a gyerekért. Hétfőnként zeneiskolába járnak, egyelőre hetente egyszer. Mányi hegedűtanára egy brazil szépség, aki 16 évesen egyedül költözött ide egy amerikai családhoz, majd (ezek szerint) itt maradt és a helyi zeneakadémiára jár. Nagyon megdicsérte Mányit, hogy milyen szépen játszik. Annamari kitalálta, hogy trombitálni szeretne. Örültem volna, ha valami nőiesebb hangszert választ, pl. a zongorát, de legjobban azt szerettem volna, ha egy időben zenél a két gyerek. Nos, ebben a kis zeneiskolában ezt sikerült megvalósítani, és Annamari is megtehette, hogy hezitál, mert a zongora- és trombitatanár történetesen ugyanaz (Berk), aki szintén itt tanul az akadémián. Persze a zongoráig nem jutottak el, így most van itthon egy trombitánk, amit bérlünk az iskolától. Az itteni zeneiskola korántsem olyan komoly, mint az otthoni, nem volt felvételi, nincs szolfézs, „csak” ki kell fizetni a havi (egyébként tetemes) oktatási díjat. Kiszámoltam, kb. 14-szer annyiba kerül, mint otthon. Elég nagy kihívás elé állítottuk szegény zenetanárokat, amikor elmondtuk nekik, hogy egyik gyerek sem beszél angolul, de úgy tűnik, megoldják. Végül is a zene nyelve egyetemes.

Szerdánként később kezdődik az iskola (9.20-kor), de aznap külön angol órájuk van, így későn (5.15-kor) végeznek. Összegyűjtötték az összes külföldi gyereket, leckét íratnak velük, játszanak, beszélgetnek. Legalábbis ez volt az eredeti cél, úgy tűnik, ez főleg a leckeírásra korlátozódik. Annamari persze ellenáll, és módszeresen letagadja, hogy lenne leckéje, azt mondja, azt velem szereti írni. El is érkeztünk a legfájóbb ponthoz, a leckeíráshoz. Mivel délután fáradtak a gyerekek, és szép az idő is, ezért inkább sétálunk a parkban, teniszezünk, így a lecke mindig estére marad. Továbbra is fénymásolt lapokról tanulnak, a házi feladatok pedig nehezek, még nekem is. Múltkor pl. Annamarinak nem egész számokat kellett keresnie, újságban vagy élelmiszer- csomagoláson, kivágni, ráragasztani a lapra, és írni vele egy szép egész mondatot, hogy az a szám pontosan mit is jelent. Néhány feladatlapot bemásolok ide, hogy lássátok, mivel telnek az estéink:

Közben fiktív útinaplót írunk, mert Indiana államról tanulnak. Annamari kapott egy kapcsos füzetet, aminek olyan a borítója, mintha rendszámtábla lenne. A feladat szerint egy hét szünet van az iskolában, mialatt Indianában autózhat, neki kell kitalálni, hogy melyik négy nevezetességet látogatja meg, milyen érzései, gondolatai vannak az úttal kapcsolatban. Ha ez kész (örömmel jelentem, ez kész!) utána jön a többi részfeladat: részletes útiterv, kilométer kiszámolás, ó, bocsánat mérföld, aztán részletes beszámoló az érintett helyekről. Ez elég nehéz úgy, hogy fogalmunk sincs róla, milyen nevezetességek vannak a környéken. Így az első állomás a híres Indiana University lett, ahol apa tanít, és a mellette lévő pálmaház, amit minden nap látunk. Másodikként Columbusról írtunk, ahová időközben el is látogattunk, és finom fagyit ettünk az 1900-ban alapított Zaharakos nevű fagyizóban. Itt sok régi márványból készült italcsapolót és felhúzható zenegépet is láttunk, erről majd képeket később tudok mutatni, de nagyon érdekes volt. Amúgy Columbus állítólag Amerika hatodik legjelentősebb városa építészetileg, engem annyira nem nyűgözött le, mert kocka és beton az egész. De aki szereti a 60-as évek modern építészetét, annak bizonyára ennél többet mond. Ezek után nem is akarom elképzelni, hogy milyen lehet a 8-9-10-ik helyezett!

Ez az útinapló borítója:

Emellett Annamarinak „Genious Hours” keretében különböző „project”-eket kell végigvinnie, először kitalálni egy témát, ami érdekli, aztán anyagot gyűjteni hozzá (bibliográfiát), összefoglalni (pl . egy nagyobb alakú papíron), rajzolni, fényképezni, írni, bármi, amivel szemlétessé lehet tenni a témát, végül megosztani a többiekkel. Hosszas gondolkodás után Annamari végül a „Hogyan írjunk detektív regényt?”téma mellett döntött és Agatha Christie Poirot történetei alapján írt néhány mondatot, angolul és magyarul is. Megosztani végül nem nagyon tudta, mert még nem volt bátorsága felolvasni, de kikerült a plakát az osztály falára. Ez a project egész évben fut, amikor készen vagy az egyikkel, rögtön állhatsz is neki a másiknak. Elvileg önálló feladat lenne, nem tudom, a többi gyerek hogyan boldogul, nekünk nem volt könnyű. Valahogy az én gyerekeim nincsenek hozzászokva ilyen komplex feladatokhoz, hogy valamit elejétől a végéig végiggondoljanak, és azt is figyelembe vegyék, hogy az a többiek számára is érdekes, befogadható legyen. Mányinak is hasonló feladata volt, igaz, neki egy konkrét könyvről kellett összefoglalót írni, szintén detektív történet alapján. Neki is először a csomópontokat kellett összegyűjteni, aztán megadott pontok alapján összegfoglalót írni. Kapott rá egy B+-t. Ez egészen jó, az „A” a legjobb jegy, szóval ez egy négyes fölé. Persze ebben a mi munkánk is benne van, még nem tudnak annyira angolul, hogy egyedül írjanak fogalmazást. Ezekre a feladatokra a gyerekeknek kb. 2 hetük volt, és mindezt az iskolai házi feladatok mellé kapják. Elvárás még, hogy minden nap fél órát olvassanak, viszont az nincs megadva, hogy mit. A könyvtáruk nagyon helyes, bármikor bemehetnek újabb és újabb könyvekért, a külön angol órájukat is ott tartják.

A gyerekek szerintem szépen haladnak. Annamari különösen, mivel neki ott van Claire, akivel egész nap beszélgetnek. Tegnap megállított a folyosón Ms N-K (az angoltanár) és azt mondta, hogy Annamari megvetette a lábát a homokban, és hiába jön a legvadabb szembeszél, ő akkor is stabilan áll. Mányi kicsit nehezebb eset, ő elhatározta, hogy nem tud angolul megtanulni, ennek megfelelően egyáltalán nem is érdekelte a dolog. De most valami mégis történhetett, mert Ms N-K azt mondta, hogy kezd ő is bekapcsolódni, és kémei (Ms Ficko, az asszisztense) azt jelentették, hogy jelentkezik órán, figyel, és részt vesz mindenben. Nekem csak annyit mesélt, hogy amikor betűzni kellett a szavakat, akkor ő is kérte, hogy hadd menjen ki a táblához, mert ezt már ő is tudja. A helyesírást itt már az oviban elkezdik tanulni különben, ez a betűzés (spelling) végigkíséri őket az általános iskolán. Mányiék most úgy gyakorolnak, hogy egyik gyerek felírja a táblára a szót, amit a másik háttal állva betűz neki. Még annyit hozzáfűznék ehhez a „nem tudok angolulhoz”, hogy hazaküldtek velük egy papírt, amin meg lehetett rendelni néhány iskolai logóval díszített ruhát. A papírt szépen kitöltöttem, csak nem olvastam el az apróbetűs részt, miszerint csekket is kellett volna mellékeljek. Visszaküldték a papírt egy post-it-tel a tetején, hogy „Dear Mom and Dad, please send a check as well”. Mellette találtam még egy post-it-et, amire Mányi ráírta macskakaparással: „Anya, apa, küldjétek a pénzt, külömben (sic!) nem lesz pulcsi”.