Az iskolába belépve ez a felirat fogad: „Open your mind when you enter”

Le vagyok nyűgözve, komolyan. Az osztálytermek hatalmasak, mindenki mosolyog, és bárhova nézek, csak pozitív gondolatok veszik körül a gyerekeket. A faliújság egy hatalmas tábla, tetején felirat: -Bennem az a legjobb, … és utána gondolom mindenki felsorol majd egy-két jó tulajdonságot. Azt is el tudom képzelni, hogy egymásról mondanak jókat, és azt írják oda fel. Annamari osztályfőnöke Ms Hatfield, egy fiatal tanító néni, korábban érkeztünk, hogy legyen idő ismerkedni. Ahogy megyünk a folyosón az angoltanár (Ms N-K, vagyis Noble-Kuchera, eszéki származású) elmondja a gyerekeknek, hogy ha wc-re kell menniük, akkor jelentkezni kell, és azt kell mondani: -bathroom, please! Ezt el is ismételteti velük. Annamarinak már van padja, rajta a neve, kipakolhat, megmutatják neki a szekrényét is. Szegénykém, borzasztóan izgul. Tegnap este kiborult, hogy ő nem akar itt lenni, és holnap azonnal hazamegy. Kértem, hogy kicsit még maradjon, végül is az iskola otthon csak egy hét múlva kezdődik, azt mondta, jó, még egy hétig marad, de aztán biztosan összecsomagol. Remélem, egy hét alatt meggondolja magát. Az osztály kicsit Harry-Potter-es berendezésű, a plafonról baglyok lógnak, a bejáratnál sejtelmes „varázsfüggöny”. Középen pad és pihenőpárnák, lehet vinni saját könyvet is olvasni (azt mondták, eleinte magyar könyv is rendben, a lényeg, hogy minden nap van fél óra szabad olvasási idő, és akkor legyen nála valami).

Telepakoltam az uzsonnás zsákjukat ennivalóval, tízóraira csak valami egészségeset ehetnek (gyümölcs, keksz), ezt külön a padba kell tenni, az ebédet együtt eszik az ebédlőben, mindenki beteszi reggel egy kosárba az uzsonnás dobozát, ezt ebédnél meg kell keresni, de be is lehet fizetni, a menü: hamburger, hot-dog, pizza, néha valami zöldség. Egyelőre maradunk a szendvicsnél.

Mányi osztályfőnöke kicsit idősebb, Ms Pendall, ő is nagyon kedves. Mányi ezúttal kérte, hogy ne írjuk oda sehova, hogy mi a beceneve, itt Marton, vagy Martin lesz. (gondolom utóbbi) Az ő terme is szép nagy, bár nincs olyan jól berendezve, mint Annamariéké. De itt is van játszószőnyeg, pihenősarok. Ahogy beléptünk, lassan érkezik a többi gyerek is. Az angoltanárnő (aki egy angyal, vagy ezt már írtam?) odahívta az egyik kisfiút, Ahmedet, és azt mondta neki: -Ahmed, emlékszel, amikor te jöttél először iskolába? Itt van Márton, ő ma jött először. Megkérhetlek arra, hogy segíts neki ebédnél, és amikor kimentek az udvarra, mutasd meg neki,miket lehet játszani? Focizol majd vele, ugye? vállrándítás, mosoly, a dolog rendben. Kifelé menet majdnem elsírom magam.

Az iskola földszintes (hatalmas) nagy park veszi körül. Reggel 8.20-ra kell vinni őket, kivéve szerdán, amikor 9.20-ra és 3.50-re kell menni. A mamák a hatalmas autóikkal kanyarognak az iskola előtt, és szépen kirakják, majd délután összegyűjtik a gyerekeiket. Én leparkoltam a szemben lévő épület előtt és átsétáltam velük, ez egyszerűbbnek tűnik, mint fél órát araszolni a hatalmas kocsik között.

Miután az iskolát letudtuk, elvittem Jánost is az egyetemre. Láttam némi aggodalmat a szemében, hogy hogyan fogok innen hazatalálni, nem alaptalanul. Az elmúlt két napban vezettem ugyan, de korántsem dicsekednék vele. Átnéztük a térképet, hogy merre kell menni, vettem egy nagy levegőt, és beindítottam a kocsit. Hozzátenném, hogy ez egy busztérkép volt, szóval nem egyszerű rajta autósként eligazodni, mert a többi utca gyakorlatilag nem látszik, csak azok, amiken a buszok mennek. Tehát elindultam, eleinte nem is volt gond, mert tudtam, hogy egyenesen kell mennem az utca végéig. Aztán elértem a kereszteződéshez, majd a következőhöz. Már pont kezdtem örülni, amikor jött egy körforgalom. Belementem, de fogalmam sem volt, hogy hol kell kijönnöm. Mentem két kört, az egyik kijárat le volt zárva, szuper, akkor arra biztosan nem kell kanyarodnom. Végül döntöttem, és mentem tovább – mint kiderült az ellenkező irányba. Mentem, mentem, kezdett gyanús lenni a dolog. Végül eljutottam oda, ahol szombaton voltunk egy szülinapi bulin, de ez jó volt, legalább ismerős környék. (és tudtam, hogy van ott egy kis posta, így Annamari levelét is feladtam, továbbá megkérdeztem, hogy merre kell mennem hazafelé) Kaptam útbaigazítást, visszafordultam. Két lámpán át, aztán jobbra, megint rossz helyen vagyok, érzem, hogy fehérednek az ujjaim, annyira szorítom a kormányt. Nem ér egyedül hagyni egy vezetni és tájékozódni nem tudó nőt egy autóban. Megint megálltam, mentem a busztérképemmel segítséget kérni, két amerikai nő segített. Cigi volt náluk! Mióta itt vagyok, még egy hamutálat sem láttam sehol, nemhogy dohányzó embereket. Mindegy, elmondták merre kell mennem, és csodák, csodája, egyszer csak megláttam egy táblát, hogy „Sare road”! Ott lakunk, hurrá! Egy óra bolyongás után végre hazaértem. Szereztem a portán kávét, és kértem, hogy javítsák meg a szárítógépet, mert nem kapcsol ki. (tegnap majdnem szénné égettük a ruhákat, csak vártunk-vártunk, hátha abbahagyja a szárítást, de nem)

Most várom a szerelőket, aztán délután irány az iskola, nagyon kíváncsi vagyok, hogy sikerült a gyerekeknek az első nap!