Toronto után Windsorba megyünk. Azért pont oda, mert János egy volt tanítványa, Dóri, ott dolgozik magyar kulturális missziósként, egy ösztöndíj keretében, és meghívott minket.

Szombat délután érkezünk, aznap pont magyar ételek vásárát tartották, több mint kétszáz résztvevővel a Magyar Házban, ami eredetileg templom volt. Nekünk is jut finom gulyásleves, örömmel vártak minket. Zoli bácsi (Veres Zoltán) a Windsori Magyar Kultúrközpont vezetője és motorja. Ő második generációs magyar, már Kanadában született. Tökéletesen beszél magyarul, azt meséli, hogy „élet-halál kérdése volt, hogy megtanuljak magyarul, az apám agyon is ütött volna, ha nem”. Megkér minket, hogy tegezzük, azt mondja emigrációban minden magyar tegezi a másikat, nemre, korra való tekintet nélkül. Kivéve a szüleiket, őket magázták.

Ő, illetve Karesz a vajdasági fiú, aki kilenc évesen került Kanadába azon (remélhetőleg nem kevés) kivételekhez tartoznak, akik második generációsként is akcentus nélkül, folyékonyan beszélik a nyelvet. Általában az a tapasztalatunk, hogy a második generáció még meg-megszólal, a harmadik pedig már egyáltalán nem. Utunk során sokszor megállítottak minket, és megkérdezték, milyen nyelven beszélünk? Hamar kiderült, hogy nem ok nélkül tudakolták, hanem megismerték a nyelvet, mert szüleik, nagyszüleik magyarok voltak. Ők ugyan már nem beszélnek, de az emlékeikben még él a nyelv. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a magyarok ennyire könnyen elfelejtik az anyanyelvüket? Pontosan nem tudom megmondani, de Jánossal arra jutottunk, hogy ennek egyik oka valószínűleg az oktatás lehet. Ezen a kontinensen gyakorlatilag mindenki bevándorló, ezért az oktatást úgy alakították ki, hogy gyorsan és hatékonyan asszimiláljon. A kanadai iskolákkal kapcsolatban nincs tapasztalatom, de az én gyerekeim az (állami) amerikai iskolában minden reggel elmondják felállva a „Pledge of Alligiance”-t, ami egy hűségeskü, polgárok mondják el ünnepélyes alkalmakkor, továbbá az iskolások minden tanítási nap kezdetén. A szöveget a Wikipédiából másoltam ide.

A Hűségeskü hatályos szövege a következő:

„I pledge allegiance to the Flag of the United States of America, and to the republic for which it stands, one Nation under God, indivisible, with liberty and justice for all.”

Magyar fordításban:

„Hűséget fogadok az Amerikai Egyesült Államok Zászlajának és a köztársaságnak, amelyet jelképez: egy és oszthatatlan Nemzet az Isten színe előtt, amely szabadságot és igazságosságot nyújt mindenkinek.”

Valószínűleg nem tudják még, mint jelent, amit mondanak, de biztos vagyok benne, hogy ha valamit minden reggel elmondasz, az előbb-utóbb hat rád. A gyerekek megtanulják a „mi, amerikaiak” fogalmat használni már nagyon hamar, megismerik a helyi nevezetességeket (ahogy mi is fiktív útinaplót írunk Annamarival), és így tovább. Sok apró lépés, amitől úgy érzed, hogyha szeretnél ide tartozni, muszáj beleolvadnod a „tégelybe”. Dóri azt meséli, hogy a nyári táboroztatás szép eredménye szokott lenni, ha egy-egy gyerek a tábor végén megszólal magyarul. (otthon a szülők magyarul beszélnek, de sok gyerek valamiért nem hajlandó)

Itt Windsorban és környékén kb. 8000 magyar él, Zoli bácsi elmondása szerint nagyjából kétszázan vesznek részt a különböző rendezvényeken, például a minden vasárnap megrendezett táncesten, ahol magyar zenészek híján olaszok húzzák a talpalávalót. Sok nehézségről számol be, főleg a pénzhiányra panaszkodik és arra, hogy nehéz a különböző generációkat összekovácsolni, nagyon nagy a szakadék. Három templomuk van, két református és egy katolikus, magyar misével minden vasárnap. Ezen kívül színházat tartanak fenn, és minden magyar ünnepet megülnek, szüreti mulatságot szerveznek, szilveszteri bált rendeznek és még számtalan egyéb dolgot. Lassan búcsúzunk, Zoli bácsi kéri a gyerekeket, hogy énekeljenek neki valamit. Persze húzódoznak, pont nem jut eszükbe semmi, így ő énekli el azt a dalt, amit öt éves korában tanult (most 86), egy libáról, aki világgá akart menni, de kényelmetlen volt az új cipője, így mégsem ment – gigágá. Nevetünk, elköszönünk, reméljük, hogy találkozunk még!

Elindulunk Windsorban egy kis városnézésre, Dóri és Karesz az idegenvezetőink. Elég nagy a város, mint mesélik, sok más várossal ellentétben (pl. a folyó túlpartján fekvő Detroit-al) működő ipara van, főleg autógyártásból él, de hatalmas az egyeteme (a műszaki karon repülőket terveznek, modelleznek, tesztelnek!), megnézzük a whisky gyárat is (sajnos, csak kívülről), és azt a kastélyt, amit a tulajdonosa abból a pénzből építtetett, amit a szeszcsempészetből keresett annak idején. Állítólag Al Capone is többször tiszteletét tette itt. Olyan, mint egy angol kastély, nagy parkkal, azóta a város tulajdonába került.

(nem saját kép, forrás photo: Cosmin Nahaiciuc/Shutterstock.com)

Windsor valószínűleg mégis a kaszinójáról a leghíresebb, itt egyfolytában lehet játszani, mi nem nézzük meg, gyerekekkel nem lehet bemenni. Végül lemegyünk a folyópartra, velünk szemben Detroit. Szombat este van, minden felhőkarcoló kivilágítva, de zaj nem hallatszik át, furcsa némaság. Az a város teljesen kihalt.

A folyóparton sétálgatunk, egymást érik a játszóterek, de már sötét van és hideg, megígérjük a gyerekeknek, hogy másnap visszajövünk. Így is lesz, vasárnap reggel a vágyott játszótéren vagyunk, amíg Annamari és Mányi rohangálnak, mi tovább nézzük Detroitot. Alig várjuk, hogy ott legyünk, nagyon furdal minket a kíváncsiság. Dóri és Karesz jönnek velünk, nem lesz baj, nyugtatnak minket. A belváros biztonságos, mondják. Egy gyors kávé és már indulunk is!