Jánossal elhatároztuk, hogy ha a végén még marad valamennyi pénzünk (nem maradt), akkor ellátogatunk a Yellowstone Nemzeti Parkba (azért elmentünk). Ez az utunk valóban az utolsó napokra tolódott és talán a legszebb látnivalókat tartogatta, bár nehezen tudnék sorrendet felállítani. 

Nem maradt más hátra, mint hogy összecsomagoljunk és elinduljunk haza. Szinte közhely, hogy elrepült ez a tíz hónap, de tényleg így éljük meg. Fantasztikus helyeken jártunk, csodás embereket ismertünk meg, új dolgokat próbálhattunk ki, másfajta kihívások álltak előttünk. Hálás vagyok, hogy itt lehettünk és ennyi mindent megélhettünk. A teljesség igénye nélkül álljon itt egy összegzés az elmúlt hónapokról:

• Amikor megérkeztünk, a lakásnak, amit béreltünk, állott fűszerszaga, a kocsinak pedig ázott kutyaszaga volt. Mostanra minden otthonos és „saját” szagú lett, amit nem könnyű itt hagyni. Megtapasztaltuk újra, hogy az üres lakásból otthont teremtünk, majd lebontjuk, felszámoljuk.
• Elfogyott három nagy doboz só, pedig nem főztem többet, mint otthon és ennél kisebb dobozzal szoktam elhasználni egy év alatt. Vagy nincs íze semminek, vagy tényleg jobban kívánod a sót a hőségben.
• Mi magyarok mindenhol ott vagyunk. Amikor a világ végén (Panguitch, Utah) reggeliztünk a szálláson, a mellettünk lévő asztaltól megszólítottak bennünket, hogy - Jó reggelt! – kiderült, hogy a családban a feleség magyar és a gyerekek is jól tudtak magyarul. Ahogy beszélgetünk, egyszer csak odajön hozzánk a másik asztaltól egy idősebb nő, és azt mondja: -Jól hallom, hogy lehet magyarul beszélgetni? – majd vidáman csatlakozott hozzánk. Megállapítottuk, hogy ennek a találkozásnak semmi valószínűsége nem volt, és ha összebeszéltünk volna, akkor sem sikerült volna így összehozni.
• A vásárlás Amerikában tényleg élmény. Minden pont úgy van kirakva, leakciózva, stb. hogy azt érzed, kihagyhatatlan ajánlat, függetlenül attól, hogy amúgy eszedbe sem jutott addig, hogy neked olyasmire lenne szükséged. Ha nem akarsz pénzt költeni, jobb, ha be sem mész a boltba. Ha mégis úgy döntesz, hogy bemész, akkor biztosan nem jössz ki üres kézzel, sőt, 10% plusz kedvezményért törzsvásárló is leszel. Rövid időn belül azon kapod magad, hogy elárasztják a postaládádat a reklámok.
• Szeretem, hogy mindennek van története, amitől azok a termékek, amiket egyébként meg sem akartam venni, egészen közel kerülnek hozzám. A bubis víz, aminek a neve arra utal, hogy megöli a szomjamat? Amit fiatalok azért találtak ki, hogy megmentsék a sivatagot a műanyag palackok tömkelegétől? Vagy a kefír, amit bevándorló család azért kezdett el gyártani, mert hiányzott nekik az otthon íze? A kombucha, ami segített a fényképről ismerősként rám mosolygó készítő anyukájának, amikor beteg volt, és ráadásul az örök fiatalságot ígéri? Ide velük!
• Végül nem lettem teniszcsillag. Képtelen voltam megtanulni, hogy hogyan tudom oda ütni a labdát, ahová szeretném, Mimi pedig egyáltalán nem élvezte a játékot, ami valójában inkább labdaszedésből állt. Szerencsére találtunk olyan sportot, amit viszont örömmel csinált: a szertornát. Hatalmas tornateremben zajlott az edzés, gyakorlatilag az egész matraccal volt lefedve és a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki ott gyakorolt, a kicsik az alacsony szereken, a nagyok a felnőtt méretűeken. Az edzéseket mi is alig vártuk, mert közvetlenül a tornacsarnok mellett találtunk egy kiváló sörfőzdét, ahol kézműves söröket kóstolhattunk amíg a gyerek tornázott, így ez lett a heti kikapcsolódásunk. Ezt nevezem szinergiának!

• Mimi nagyon szerette az itteni iskoláját, elképesztően sokat tanult és örömmel végezte a kiadott külön feladatokat. Kifejezetten szívesen bíbelődött a projekt-feladatokkal, amik nagyon hasonlóak voltak ahhoz, mint annak idején Annamarinak és Mányinak. Amikor az állatokról tanultak, ő a zebrát választotta. Először össze kellett gyűjtenie mindenféle tudnivalót az internetről (ezt is kiválóan megtanulta), majd elmentek az állatkertbe, ahol leírta a megfigyeléseit, végül egy cipősdobozban el kellett készíteni az állat élőhelyét, amihez bármilyen anyagot felhasználhatott, sőt, külön kérték, hogy ne csak kivágott papírból álljon az egész. Amikor mindez készen volt, írnia kellett egy néhány bekezdéses fogalmazást arról, hogy mit tanult a zebráról, majd az egészet előadni az osztálynak. A személyes kedvencem az a másik projekt volt, amikor a 50-es évekbe „utaztak” – az, hogy ogy melyik évtizedbe utaznak, évente változik, egy kereket megpörgetve sorsolják ki. Megtanultak néhány slágert és táncstílust évfolyamszinten, amit előadtak a szülőknek, kiválasztottak egy festőt, akinek a stílusában mindenki alkotott (fröcskölős technikát választottak Jackson Pollock stílusában), majd amikor készen lett, mindenki leírhatta, hogy hogyan készítette a képet, milyen színeket használt és milyen érzés volt elkészíteni. Komplex feladatok, tudatosság, önreflexió – és ezt már tényleg egészen kicsit koruktól beléjük nevelik, ahogyan az önkénteskedést is. A képekből aztán kiállítást rendeztek, ahol mindenki munkáját megcsodálhatták a szülők, plusz érdekes dolgokat tudhattunk meg erről az időszakról, egy másik tablóról.  Jól esett olvasni azt a sok pozitív üzenetet is, ami az iskolában körülvette a gyerekeket, és amiket Mimi személy szerint kapott. Az év végén még vizsgáznia kellett angolból, ami olyan jól sikerült (professioncy level), hogy ha itt maradnánk, már nem kellene külön angolra járnia.

• Az önkéntesség a mindennapok szerves része és teljesen természetes, hogy az idődet, tudásodat vagy mindkettőt áldozod számodra fontos ügyek érdekében.
• Magyar aggyal felfoghatatlan, hogy abból a kávéból (a litty-lötty amerikai kávéról van szó), amit annyiszor utántöltenek, ahányszor csak kéred, miért kérdezik meg mégis, hogy kicsi, közepes vagy nagy méretben kéred.
• Rendkívül szórakoztató az is, hogy a legutolsó budi hollétére is úgy kell rákérdezni, hogy hol van a fürdőszoba (bathroom)? (esetleg még a restroom szó jó lehet).
• Teljesen odavagyok a kaktuszokért és hajlandó vagyok bármit megvenni, amin kaktusz minta van.
• Agyamra mennek viszont a rövidítések, amik már a közbeszédben is megjelentek: BOGO, ASAP, BRB, AWOL, LOL, stb. Annyi van, hogy lassan külön szótár kell hozzájuk.
• Az egészségügyi rendszert most sem tudtuk megfejteni. Az viszonylag hamar kiderült, hogy az én biztosításom kifejezetten pocsék, szinte sehol nem fogadták el, ami azt jelentette, hogy mindent zsebből kellett kifizetnünk, majd a számlákat el kellett küldenünk a biztosítónak, ahol eldöntötték, hogy szükségem volt-e arra a kezelésre, és ha igen, akkor elképzelhető-e, hogy az a bizonyos állapot már fennállt a biztosítás megkötését megelőzően, mert ez esetben nem térítik meg. Kiderült ugyanis, hogy borzasztóan vérszegény vagyok, a háziorvos tovább küldött hematológushoz, aki felírt nekem 5 alkalmas vas-infúziót. Az infúziók előtt szépen ki kellett fizetnem az árát, ez rendben is volt (minden fillért megért), de a vérvétel teljesen máshol történt, és arról (sokkal később) kaptam meg a számlákat, elég tetemes összegről. A biztosító először elutasította a kérelmemet, ami azt jelentette, hogy a vérvételek árát is nekem kellett volna megtérítenem – mondjuk ezen a ponton már tényleg felmerült bennem, hogy akkor mire fizettük a biztosítást?! Hosszas levelezés és reklamálás után végül elfogadták a fellebbezésemet, de ehhez be kellett bizonyítanom, hogy nem „vérszegényen” érkeztem.
• A reklamálással kapcsolatban vegyes tapasztalataim vannak. Néha borzasztóan segítőkészek és azonnal megoldják a problémádat, néha pedig egyszerűen nem vesznek tudomást arról, amit kértél és sajnálkozva hozzáteszik, hogy „I’m sorry”. Ezzel engem rendkívüli módon ki lehet hozni a sodromból.
• Az amerikaiak elképesztően sokat dolgoznak, piszokul hatékonyak és szigorúan beosztják az idejüket. Először sértésnek vettem, hogy amikor 15 perces találkozót kértem, akkor tényleg kirakták a szűrömet 15 perc után, de aztán megtanultam, hogy tényleg ennyire be van osztva a napjuk.
• Az amerikaiak általában nagyon pontosak. Ez nekünk (enyhén szólva) nem az erősségünk. De összeszedtük magunkat és Mimi egyszer sem késett el az iskolából. Aki ismer bennünket, az tudja, hogy ez milyen nagy szó.
• Az amerikaiaknak tényleg szabályos, szép fehér fogsoruk van. Ha mégis találkozol eggyel, akinek nem, akkor gyanús, hogy nem itt nőtt fel.
• Bárhova ülsz be, azonnal és kérés nélkül kapsz vizet. Egyébként bármennyit iszol, nem lesz elég. A bőröm kinyúlt és összeaszott egyszerre, olyan lett, mint egy ráncos rinocéroszé. A sivatagi száraz melegben nem izzadsz (vagyis igen, de az egyből elpárolog) ezért észre sem veszed és kiszáradsz. A levegő szárazsága miatt a nyálkahártyáid is kiszáradnak – nekem elég sokat vérzett az orrom, ami ezelőtt nem volt jellemző.
• Végül nekem is lett nagy kulacsom. Múltkor a kezembe került egy literes vizespalack, és elámultam, hogy milyen kicsinek tűnik. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen én ezt szinte egy hajtásra meg tudnám inni.
• Utaztunk vezető nélküli autóval (Waymo), ami taxiként funkcionál és megszoktuk a kis robotokat is, amik a városban futárkodnak. 
• Nem ettünk hamburgert. Igaz, nem is szeretjük, ahogy az is kiderült, hogy az avokádókrémen kívül a mexikói kaját sem. Tulajdonképpen a sült krumplit leszámítva semmilyen „klasszikus” amerikai ételt nem próbáltunk ki. Mimi szereti a kenyeret, a mogyoróvajat és a dzsemet is – külön-külön – de a hármat együtt nem akarta megkóstolni, pedig állítólag minden amerikai kisgyerek kedvence a „peanutbutter-jelly sandvich”, amit készen is lehet kapni. Helyette a finomfőzelék után volt nosztalgiája, de megvigasztaltam, hogy jövőre ehet a menzán annyit, amennyit csak szeretne.

• Az autózás végtelenül ellustít. A meleg miatt amúgy sem sétálsz sehova, de amikor nem volt annyira meleg, akkor is rá kellett venni magam arra, hogy két (egymástól 200 méterre lévő) boltba gyalog menjek át és ne szálljak vissza a kocsiba. Emiatt meghízni is elég könnyű.
• A távolságok kicsit más értelmet nyernek errefelé. Ami 5-6 órányira van (autóval) az „közelinek” számít. Ezeket a hosszú utakat úgy tesszük meg, hogy tele van az autó mindenféle snack-el, kényelmesen berendezkedünk és próbálunk nem arra gondolni, hogy most 6 órán keresztül ott fogunk ülni. Azt már nagyon régen feladtam, hogy ennyi időn keresztül szórakoztassam Mimit az utazásaink alatt, így általában mesét néz, vagy hangoskönyvet hallgatunk. Kívülről megtanultam négy kötetnyi Ruminit. Azért így is elég gyakran elhangzik, hogy „ott vagyunk már?”. A hosszú utazásoknak van meditatív hatása is, különösen Utah végtelen útjain, ami számomra kifejezetten ideális vezetési élményt biztosít, ugyanis sem forgalom, sem kanyar nem nagyon van rajtuk. A tíz hónap alatt összesen 35 000 kilométert tettünk meg, de ebben benne van a napi városi autózás is.
• A matrica gyűjtés felnőtt korban is izgalmas, főleg, ha a nemzeti parkok pecsétjeit és matricáit gyűjti az ember. Egy alkalommal nyilvánvaló volt, hogy nem fogunk odaérni a következő parkhoz a látogatóközpont nyitvatartási idejében, de a parkot ettől függetlenül be tudtuk járni, mert sosem zárják be. Az lehetetlen volt, hogy onnan ne legyen pecsétünk – ezért odatelefonáltam nekik és nagyon kedvesen megígérték, hogy kint hagyják nekünk egy borítékban a külön kis papírra nyomott pecsétet. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki ez ügyben kereste őket, mert nagyon türelmesen elmagyarázták, hogy ők ugyan mindent meg fognak próbálni, de nem tudják garantálni, hogy nem viszi el más. Jövőbeni gyűjtőknek írom, hogy postán is utánad küldik, ha megírod nekik a címedet, illetve, hogy mikor és hol jártál.
• A hőség május végén, június elején elkerülhetetlenül megérkezik Phoenixbe és környékére. A pusztító meleg miatt napközben nem lehet kimenni, így a nyári szünet a gyerekeknek leginkább egy jól szervezett szobafogságra hasonlít. Van a környéken jó néhány beltéri játszóház, népszerűek a múzeumok, a könyvtár, és ahhoz hasonló helyek, mint a Csodák palotája. A különböző táborok valójában beltéri gyermekmegőrzőt jelentenek és elég drágák. Kapható olyan hotel bérlet, amivel a környék szállodáinak a medencéit használhatod, és persze akadnak strandok is. A szállodák ilyenkor konganak az ürességtől – a turistaszezon októbertől április végéig tart, így nekik is megéri a meglévő infrastruktúrát a helyieknek értékesíteni. Legnépszerűbb mégis az IKEA meg a Bass Pro, ahol a gyerekek szabadon rohangálhatnak és olcsó a hot-dog. Többen azon morfodíroznak, van-e bárki, aki vesz egyáltalán ott valamit, vagy csak ingyenes és hűs gyermekmegőrzőnek használja.
• 40 fok felett leáll az agyműködésed és ez még akkor is igaz, ha egyébként légkondicionált szobában ülsz. Ilyenkor kifejezetten hűsítőleg hat, ha a TV-ben az alaszkai házvadászokat nézed.
• Arizona és a környéke tényleg meseszép, bármerre indulsz is, csodákat fogsz látni.
• Arizona jó helyen van földrajzilag, nincs földrengés, tornádó, hurrikán.
• Arizona azért is jó állam, mert ha legördülő menüből kell kiválasztani, hogy hol tartózkodsz, akkor ez az elején van, így kisebb eséllyel rontod el.
• Hiányozni fog a tágas égbolt, a csodás naplementék, az alacsonyan szálló repülők és persze a hegyek meg a kaktuszok.

Ezzel zárom a beszámolók sorát Tempe-ből, jó volt itt tölteni ezt a tíz hónapot és remélem, hogy lesz még alkalmunk erre a környékre látogatni.

Ezt a bejegyzést azok figyelmébe ajánlom, akiket foglalkoztatnak az elöregedő társadalmak problémái és az azokra adható különböző válaszok. Elöljáróban szeretném elmondani, hogy Amerikában sem találták meg a megoldást, és amivel próbálkoznak, az a helyi viszonyokra reagál. Engem személy szerint rendkívüli módon inspirált az a lelkesedés, amivel a különböző szervezeteknél találkoztam, nyitottságuk sokat adott nekem, ezért érzem fontosnak bemutatni a tevékenységüket. Ősszel jártunk Bloomingtonban, ahol részt vettem egy demencia érzékenyítő programon (https://kocsisjudit.blog.hu/2024/10/22/nem_csak_memoriat_erinto_problema). Később felvettem a kapcsolatot a Phoenixben és környékén működő szervezetekkel, akik sokféle módon támogatják az időseket, valamint a hozzátartozóikat és igyekeztem megismerni a munkájukat. Néhányukról írok most részletesebben. 

Statisztikai adatok szerint az Amerikai Egyesült Államokban 7 millióan élnek demenciával és hozzájuk kapcsolódóan több mint 11 millióan végeznek családi gondozást.  A családi gondozók a rájuk nehezedő terhelés miatt megfelelő segítség, támogatás hiányában kimerülhetnek, megbetegedhetnek. Kutatási adatok alapján (Columbia University, 2024) az Alzheimer-kórral vagy más demenciával élőkhöz kapcsolódóan a családi gondozók által végzett (fizetetlen) munka becsült értéke 346,6 milliárd dollár – ez azért is egy becsült összeg, mert a családi gondozók javarészt nem kapnak juttatást ezért, és azt sem tudják felmérni, hogy pontosan mennyi és milyen feladatot végeznek. 

A probléma tehát hatalmas méreteket öltött és a gyorsuló idősödés miatt várhatóan tovább növekszik, mivel a demencia kialakulásának egyik legnagyobb kockázata maga az életkor előrehaladása. Az USA-ban számtalan szervezet található, akik demenciával élőkkel és hozzátartozóikkal foglalkoznak, ezek a szervezetek lazábban-szorosabban együttműködnek egymással. Közülük a vezető non-profit szervezet az Alzheimer Association, amely az Alzheimer-kórral és más demenciával élők támogatását, érdekképviseletét segíti, valamint támogatja a különböző kutatásokat. A szervezet országos, de minden államban működnek tagszervezetei, amik önálló munkát is végeznek. A Phoenix-ben működő szervezet révén belekóstolhattam az érdekképviseleti munkába és a jogalkotás folyamatába. Meghívást kaptam a State Advocacy Day-re, ahol fogalmam sem volt, hogy mit várnak tőlem, de az már reggel látszott, hogy nem fogják beérni azzal, hogy csak ott toporgok közöttük és nézelődöm.

Az érdekképviseleti nap célja az volt, hogy a szervezet segítségével (érintettek bevonásával) megfogalmazott és a képviselők által már benyújtott törvényjavaslat(ok) a bizottságok elé kerülve támogatást kapjanak, majd a tagállami szavazáson elfogadásra kerülhessenek a képviselőházban, azután a szenátusban. Ha mindenhol megszavazták, végül szövetségi szintre viszik tovább. Elég bonyolult az eljárás, amiben most nem vesznék el, a lényeg, hogy a szenátorokat meg kellett győznünk arról, hogy fontos a küldetésünk. A szervezet munkáját maroknyi alkalmazott mellett rengeteg önkéntes segíti. Ezek az önkéntesek alkotta csapatok jelentek meg a szenátorok előtt ezen a napon és kérték támogatásukat a megfogalmazott törvényjavaslathoz, én az egyik ilyen csapatnak lettem a –teljes értékű – tagja. Mindannyian a szervezet színeibe öltöztünk (lila) és kézhez kaptunk egy forgatókönyvet, amit nagyon szigorúan követnünk kellett. A szenátorokhoz előre kiadott időpontban mehettünk be, és a 10 perces meghallgatás ez alapján az előre kiadott forgatókönyv szerint zajlott: bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy ki hogyan érintett a demencia által. Majd megkérdeztük a szenátort, hogy ő tud-e kapcsolódni valahogyan a betegséghez. A mi csapatunk két szenátornál járt, mindketten saját családjukból hoztak példát, érintettként értették, hogy miről beszélünk. Ezután az egyik társunk, aki Alzheimer-kórral él, elmondta saját megélését a betegségével kapcsolatban – ezt mindkétszer megkönnyeztük. Végül átadtuk a szenátornak a mappát és megkértük, hogy a szavazáson támogassa majd a javaslatot. Felkészültnek kell lenni, a szenátorok akár arra is rákérdezhetnek, hogy a javaslatnak milyen anyagi vonzata van. Amíg a folyosón várakoztunk a következő időpontunkra és beszélgettünk, mindenki elmesélte élettörténetét, volt, aki a családjában már az ötödik (!) rokonát gondozza egymás után. Itt döntöttük el azt is, hogy kinek mi lesz a feladata a következő találkozón, nekem az elköszönés jutott, szerintem egészen jól ment. Az egész napunk be volt táblázva, amikor nem a szenátorokra vártunk (a harmadik találkozóra végül nem került sor), akkor meglátogattuk az üléstermeket. A képviselők beszédbe elegyedtek velünk, volt, aki ebédelni is eljött a Capitolium elé telepített sátrakba. Ebéd alatt különböző előadásokat hallgattunk az Alzheimer-kórhoz kapcsolódó jelenleg folyó kutatásokról, ezután pedig a bizottsági ülésre látogattunk, ahol szakértőket, értintettek hallgattak meg a bizottság tagjai, majd szavaztak a fent említett törvényjavaslatról, amit egyhangúlag támogattak (Aye, kiejtve „áj” jelenti az igent), amit hangos tapssal üdvözültünk.

Phoenixben és környékén működik a DUET non-profit szervezet, céljuk az ingyenes szociális szolgáltatások nyújtása mellett az unokákat nevelő nagyszülők, valamint a családi gondozók támogatása. Elmesélésük szerint sok gyereket ki kell emelni a családjukból, akik gyakran a nagyszülőkhöz kerülnek ezután, akik azonban sokszor tanácstalanok, rajtuk próbálnak segíteni tanácsadással, különböző szervezett eseményekkel. A DUET különleges programja azonban a „Finding Meaning and Hope” – egy gondozó hozzátartozóknak kialakított edukációs program, ami megtámogatja őket abban, hogy hogyan találjanak reményt a kilátástalannak érzett helyzetükben és hogyan kezeljék azt a felemás érzést, hogy hozzátartozójuk ugyan ott van mellettük, de valójában még sincs. Azt kihangsúlyozták számomra, hogy semmiképpen nem önsegítő csoportról van szó, hanem sokkal inkább egy szelíd képzésről, ami segít abban, hogy a résztvevők megtalálják saját erőforrásaikat. Tudtátok, hogy a családi gondozók sokszor éveken át nem is azonosítják magukat családi gondozóként? Általában már csak akkor tudatosítják, amikor kezdik érezni magukon a kimerülés tüneteit. A képzés Dr. Pauline Boss könyvére épül, annak fejezeteiből készítettek rövid videókat, és a feldolgozáshoz szükséges sorvezetőt. Számtalan facilitátort képeztek már, és más nyelvekre (spanyol és navaho indián) is lefordították a teljes anyagot. Felcsillant a szemük, amikor megtudták, hogy Európából érkeztem és én sem álltam ellen a hívásuknak, hogy elvégezzem a tréninget, amihez jelentős anyagi támogatást kaptam tőlük. Hálás vagyok, hogy megismertem őket, hogy megbíztak bennem, hogy felkészítettek arra, hogy magam is tarthassak ilyen csoportokat, sőt, éppen azon dolgoznak, hogy a videókhoz elkészüljön a magyar felirat. Így ezt a tudást hazaviszem magammal és remélem, hogy helyet találok neki.

Végül következzen két egyetemi kezdeményezés. A Mirabella az Arizonai Állami Egyetem (ASU) saját vállalkozása, gyakorlatilag piaci alapon épített és üzemeltetett idősotthon, de mégis több annál. Tempe-ben, az ottani egyetemi campus közepén található egy 20 emeletes épület, ami úgy néz ki, mint egy öt csillagos hotel. Az elhelyezkedése azért különleges, mert itt senki sehova nem sétál, ezért különösen aláhúzzák azt, hogy itt lehet sétálni, sőt, sétálva elérhető a legtöbb szolgáltatás – ez főleg azoknak az időseknek fontos, akik valamilyen okból már nem tudnak, vagy nem akarnak vezetni. A tulajdonosok egyáltalán nem rejtik véka alá, hogy a társadalom leggazdagabb rétegére céloznak, a beugró 1 millió dollár, és utána havonta 4-5000, attól függően, hogy milyen ellátást kérsz. Amivel mégis többet nyújt, mint egy luxus szálloda-, vagy magas színvonalú idősotthon, az az egyetemmel való összekapcsolódása. A Mirabella egy innovatív életközösség, amely az idősek számára lehetőséget biztosít az egyetemi életben való aktív részvételre. Az itt élő idősek ingyenes hozzáférést kapnak az egyetem minden szolgáltatásához, bármilyen kurzusra bejárhatnak, hallgathatnak előadásokat, de saját tudásukat is kamatoztathatják - felkarolhatnak fiatalokat, akiket mentorálhatnak. Néhány egyetemista beköltözhet az épületbe, ha vállal valamilyen munkát cserébe. Amikor ott jártam, akkor éppen két zeneművészetet tanuló hallgató lakott ott, akik hetente egy-két alkalommal zongora koncertet adtak. Az intergenerációs közösség célja, hogy elősegítse az egész életen át tartó tanulást. Mindezek mellett az idősek persze építik saját, erős közösségüket, alkotnak, beszélgetnek, közös programokra járnak, ha pedig úgy adódik, akkor a földszinti rehabilitációs részlegen gyógyulnak, ahol van medence, gyógytorna, masszás, stb. Akik aktívabbak, ők a tetőteraszon kertészkedhetnek magaságyások mellett, de azt elképzelni sem tudom, hogy bírják, mert én két perc alatt majdnem elájultam ott a melegtől. Engem már az ötlet önmagában lenyűgözött, hát még a megvalósítás, de aztán azt is megtudtam, hogy azok, akik ide beköltöznek, életük végéig megfelelő gondoskodásban részesülnek. Az nem volt meglepő, hogy minden akadálymentes, de ahogy romlik valakinek az egészségi állapota, úgy változtatnak az apartman felszereltségén, illetve, ha magasabb fokú gondozásra szorul, akkor lehetőség van arra, hogy a harmadik emeletre költözzön – ahol támogatott lakhatást biztosítanak a számára. Költözhet egyedül vagy a házastársával is. Ha egy lakónál jelentkezik a demencia, a második emeleten biztosítanak számára teljes körű ellátást. Ez az egyetlen emelet, ahol zárva tartják a bejáratot és csak kártyával lehet ki/bejutni, az emelet kialakítása maximálisan demenciabarát.

Az Arizonai Állami Egyetem Közösségi Együttműködése egy olyan innnovatív program, ennek keretében a Szociális Munka tanszék munkatársai költöztek be egy idősotthonnak az épületébe. A tanszéknek helyre volt szüksége, az otthonnak pedig szociális szakemberekre. Az 1928-ban épült Westward Hotel volt Phoenixben „A hotel”. Itt szállt meg többek között Marilyn Monroe és J.F. Kennedy is. A pletykák szerint Marilynt a föld alatt vezető alagútrendszeren keresztül csempészték be Kennedy szobájába, illetve a színésznő kérésére kialakítottak egy hátsó lépcsősort, ami lehetővé tette, hogy kisebb feltűnéssel jusson le a medencéhez. Ahogy a belváros kezdett leromlani és már senki sem akart a hotelben megszállni – eladták egy cégnek 1979-ben, és ez a cég a mai napig idősotthonként működteti az épületet, olyan idősek számára, akik a szegénységi küszöb alatt élnek – ez a bekerülés kritérium – a lakóknak a teljes bérleti díj 30%-t kell fizetniük. Az elhagyott földszinti részlegen, ahol hajdan az éttermek és csillogó boltok működtek, most az Arizonai Állami Egyetem Szociális Munka Tanszékének munkatársai dolgoznak. Egyfajta szinergiaként a helyiségért cserébe különféle szolgáltatásokat nyújtanak az itt élőknek: ételt osztanak, foglalkozásokat szerveznek, közösséget teremtenek, de szűrővizsgálatokat és táplálkozási tanácsadást is tartanak nekik, más tanszékek hallgatóit bevonva. A lakók eleinte nem akartak "barátkozni" velük, de mostanra kifejezetten számítanak a munkatársakra, kialakult egy jó együttműködés. 

 Tanulság nincs, remélem, sikerült Rátok is átragasztani a lelkesedésemet! 

Amerikában a köztes étkezéseknek (snack [ejtsd: sznek]) nagy jelentősége van. Tulajdonképpen az egész napot el lehet tölteni különböző snack-ek rágcsálásával, és egy magára valamit is adó szülő semmiképpen nem hagyja el az otthonát anélkül, hogy ne lenne a táskájában valamilyen snack, mert ki tudja, hol tör rá gyermekére az éhség, amit azonnal csillapítani kell. Az alábbi kép teljesen elrugaszkodott a valóságtól, mert a mogyoróallergia olyan mértéket öltött, hogy lassan magát a szót sem lehet kiejteni.

Mivel magam is többféle ételféleséget kerülök, ezért kifejezetten hálás vagyok amiatt, hogy a csomagolásokon minden részletesen fel van tüntetve, az összetevőkön túl az is, hogy hány alkalomra kellene beosztanod az adott rágcsát. Ez a „serving size”, ennek a kalória, stb. értékét találod egy táblázatban, felette pedig azt, hogy hány ilyen adag van a zacskóban. Innen már csak egy egyszerű szorzás kiszámolni, hogy pontosan mennyi szénhidrátot és egyéb dolgot tömtél magadba, ha mégis lecsúszott az egész zacskó (chilis szárított mangó, például, ami az én kedvencem). Ha ezt szeretnéd elkerülni, vagy legalább megnehezíteni a dolgodat, akkor érdemes olyan előre kiadagolt snack-et venni, amiben összesen 100 kalória van – ezek persze sokkal drágábbak.

Snack lehet bármi, egy (kisebb) szendvics, vagy egy saláta, gyümölcs, kekszek, chips, energia szelet - természetesen a boltok felkészülve várják, hogy minden igényt kielégítsenek. A spektrum rendkívül széles: a legegészségesebb (szerintem) a nulla kalóriás zöldségek rágcsálása, például a kale (fodros kel), ami superfoodként kultuszzöldséggé vált és gyakorlatilag mindenben van, ami egészségesnek akar látszani. De lehet kapni hámozott-mosott-feldarabolt zöldséget, gyümölcsöt - kis- és nagyobb kiszerelésben - a zöldségekhez rendszerint valamilyen mártogatós is társul. Árulnak kis dobozkában hummuszt vagy avokádó krémet, amihez vehetsz külön perecet, pita darabkákat vagy tortilla chipset mártogatni, de ha ezzel sem szeretnél vacakolni, akkor megveheted ugyanezt kombinálva.  

Ezen a héten Miminek véget ér az iskola, pedig mostanra mester szintre fejlesztettem a snack és szendvicskészítő képességem. Ezt csak azért tartom fontosnak kiemelni, mert elég messziről indultam, kiderült, hogy Annamarinak például van a telefonján egy külön album, ahová azokról a szendvicsekről készült képeket töltötte fel, amiket én csomagoltam neki az iskolába. Ha szeretne egy jót nevetni, akkor ezeket a képeket nézegeti. Van persze előnye is annak, ha valakinek ennyire béna szendvicseket csomagol az anyja, mert abból ugye senki sem kér, viszont mindenki sajnál annyira, hogy az övéből ad egy kicsit. De visszatérve Mimire, ő nem volt hajlandó (egyszer sem) megkóstolni az iskolai menzát, így aztán az ő ebédje is különböző snack-ekből áll. Vettem egy három osztatú (bento) dobozt és minden nap igyekeztem valamilyen finomságot csomagolni, plusz külön valamilyen snack-et – ebben azért segítségemre volt a fent említett széles választék, ami ötletadónak sem volt rossz.

Hétfőn ünnepnap volt – Memorial Day az elesett amerikai katonák emlékére - így ellátogattunk egy közeli tóhoz (Bartlett tó), a Tonto National Forest területére. Már több tó partján is megfordultunk, ez volt eddig talán a legszebb. Ezek mesterséges tavak, közös jellemzőjük, hogy van egy marina a nagyobb hajóknak, illetve ettől távolabb, elszórva, kijelölt fürdőhelyek. Ezeken a strandokon nincsen semmi sem kiépítve. Azon nem vagyok meglepődve, hogy nincs árnyék, mert általában fa sincsen sehol, de a legtöbb helyen még pottyantós budi sincs – bár itt az pont volt. Állítólag azért, mert így igyekeznek a természeti értékeket megőrizni. Nem tudom, ebben mennyire segít az, hogy gyakorlatilag beleállnak a hatalmas kocsijaikkal a vízbe, onnan tolatnak le a jet ski-k és a kisebb motorcsónakok. Nem ritkák a parton a lakóautók sem. Kicsit „buli hangulat” volt, minden autóból más zene szólt és a legtöbb család elég komplett felszereléssel érkezett, ponyvát hoztak a fejük fölé, kis asztalkákat és székeket tettek a partra, majd hatalmas lábost kaptak elő, alágyújtottak gázpalackkal, hagymát, húst kockáztak és nekiálltak főzni. Mi pedig csorgattuk a nyálunkat a finom illatok mellett, és rágcsáltuk a snack-jeinket a törölközőinken ücsörögve. Aztán fürödtünk, élveztük a napsütést, a szelet és a kopár hegyek látványát a késő délutáni napsütésben.

A sivatagban ritkán érezni esőszagot, ami nekem nagyon hiányzik. Annyira, hogy amikor már hónapok óta nem esett, esővel álmodtam éjjelente. Aztán, amikor végre márciusban megérkeztek az esős napok, örömömben kimentem megnézni, kis híján a cipőmet is megmártogattam a pocsolyában. Mára beborult, remélem, újra esni fog. Az eső hiányától függetlenül a tavasz nagyon szép volt itt. A virágzó kaktuszok páratlan látványt nyújtanak, a nektárt szívogató kolibrik pedig egészen lélegzetelállítóak.  Sokáig kellett várnom, mire megpillantottam az első kolibrit, azóta viszont gyakran találkozom velük itt a mi kertünkben is, és jártamban-keltemben mindenhol, ahol éppen virágzik egy növény.

A boltok furcsák most, hogy véget ért minden nagyobb ünnep. Karácsony után máris tele lettek az üzletek a Valentin-napi dekorációval és szívecskés ajándékokkal. Talán még a Halloween volt akkora őrület, mint a Valentin-nap – Miminek az összes osztálytársának üdvözlő kártyát kellett készítenie és mellé apró ajándékot adni. Nem értettem az egészet, és utóbb persze kiderült, hogy mi ezt túl is gondoltuk a kártyakészítéssel. A legtöbb anyuka egy műanyag zacskóba beletett néhány cukrot vagy csokit (mindegyiken volt szívecske), ráírta a zacskóra, hogy Boldog Valentin Napot! és kész. Másnaptól pedig már húsvéti díszek voltak mindenhol. Az aktuális ünnepre készülő kacatos polcok most üresek, gondolom, hamarosan megtelnek a július 4-re készült tárgyakkal.

A tavasz sok munkával és az előző hónapokhoz képest kevés utazással telt. János felvette az egyik óráját az egyetem stúdiójában, aminek az utómunkálatai most folynak – megvágják, beleteszik a diáit, feliratozzák – ősztől ez választható kurzus lesz az itteni diákoknak. Nekem is megszaporodtak a tennivalóim, Mimi pedig szorgalmasan járt iskolába, kivéve a két hetes(!) tavaszi szünetet. Mostanra egészen jól beszél angolul. Érdekes, hogy nem tanult meg annyira, mint annak idején a testvérei, vannak nyelvtani hibái és talán nem olyan bő a szókincse sem. Ennek szerintem több oka van, az első és legfontosabb, hogy nem nagyon akart barátkozni senkivel – valószínűleg amiatt, hogy nem tudott eléggé angolul és azt érezte, hogy folyton kimarad valamiből, mert nem értette, hogy miről szól a játék. Lassan-lassan azért kapcsolódott néhány osztálytársához, de inkább azokhoz, akik ugyanúgy kétnyelvűek mint ő, és nekik sem az angol az anyanyelvük. Az egyik legjobb barátnője az iskolában egy olyan kislány, aki az anyukájával és a húgával menekültként érkezett ide egy évvel ezelőtt. Próbáltam az anyukával beszélgetni, de nagyon nehezen ment. Végül megtaláltuk a google fordítóban a szuahéli nyelvet, ami neki második anyanyelve, így megértettük egymást. Borzalmas dolgokon ment keresztül a családja, Kongóból Ruandánba menekültek, majd onnan jött ő ide a két kislányával. Lassan megkapják a zöld kártyát (vagyis az állandó tartózkodási engedélyt) a férjének pedig intézi a papírokat. A gyerekek egy éve nem látták az apjukat, mert nem mehetnek haza és ő sem jöhet ide addig, amíg le nem zajlik a teljes procedúra. Talált itt munkát, a gyerekek szeretnek itt lenni, és azt mondta, hogy minden nehézség ellenére nekik itt sokkal jobb lesz, és főleg a gyereknek remél egy sokkal szebb jövőt.

Visszatérve Mimi nyelvtudására, talán az is számít, hogy ő egyedül van itthon gyerekként, nincsen kivel beszélgetnie angolul délután. Annamarinak és Mányinak – mind a mai napig – az angol a „titkos” közös nyelve, ők otthon angolul beszéltek egymással egy idő után. Miminek ez az extra gyakorlás elmaradt, mert mi nem beszélünk vele angolul, de most már mindent megért, bátran válaszol (elmúlt a vállvonogatás) és kifejezetten sokat és szívesen olvas angolul. Keddenként van az iskolában a könyvtári napjuk, így minden héten egy új könyvet hoz haza, amit vagy egyedül, vagy közösen olvasunk el. Ezen kívül a helyi könyvtárba is el szoktunk látogatni, és onnan is hozunk haza könyveket, de ezek néha túl nehéznek bizonyulnak. Mimi tényleg elképesztően keményen dolgozik az iskolában, és kimagasló teljesítményt nyújt. Ezt elismerendő, januárban az osztályában ő lett a hónap tanulója. Minden hónapban minden osztályból kiválasztanak valakit, akinek kiemelik a teljesítményét, ami nem csak tanulással kapcsolatos lehet, és jutalmuk egy közös reggeli a kertben, ahová minket, szülőket is meghívtak. Számomra ez meghatározó pozitív élmény volt: először az angol tanár jött oda hozzám (aki annak idején post-it-en megüzente, hogy jó lenne, ha a gyerek elkezdene duolingózni, mert nem halad elég jól) és elmondta, hogy milyen jó Mimit tanítani, mert olyan ügyes. Majd a reggelinél odajött hozzánk az igazgató asszony (ez egy kicsi iskola, így minden gyereket ismer az igazgató is) és megköszönte, hogy ide írattuk be a gyereket és egy kicsit beszélgetett velünk. Nincsenek illúzióim, lehet, hogy csak udvariasságból mondta, de akkor is jól esett. A reggeli után egy különleges pénzérmével működő könyvautomatából választhattak a gyerekek maguknak könyvet, ilyen pénzérméje csak a könyvtárosnak van.

Nagyon tetszik az is, hogy az integrációt komolyan veszik. Ritkán lehet bemenni az iskolába tanítási idő alatt, múlt héten pont egy ilyen alkalom volt, amikor délelőtt sorversenyt rendeztek. Mondjuk a versenyt elég tág keretek között értelmezték, mert nem voltak helyezések és igazából csak a részvétel volt a fontos, meg hogy jól érezzék magukat – ez a része jól sikerült. Nem sok szülő jött el (munkaidő volt), így viszonylag magányosan ténferegtem az udvaron és néztem, ahogy a gyerekek „részt vesznek”. Majdnem azt írtam, hogy futkároznak, de sajnos alig néhány gyerek futott, a többiek gyalogoltak. Feltűnt viszont, hogy legalább öt-hat mozgás- és egyéb sérültséggel élő gyereket láttam, mindegyikükre jutott egy segítő, aki csak velük foglalkozott és amennyire lehetett, azon voltak, hogy bevonják őket is a játékba. Talán a legjobban az ejtőernyőt élvezték, mert ott be tudtak kapcsolódni a körbe, meg tudták fogni az anyagot, ami szép színes volt, magasra emelkedett és aztán nevetve az összes gyerek alá tudott bújni. A sorjátékoknál pedig a tolószékkel végigtolták őket a pályán, amikor ők következtek. Azt nem tudom, hogy a tanteremben szükség esetén hogyan differenciálnak, és azt sem, hogy az állandó segítőket a szülők fizetik-e, vagy az iskola, de jó volt látni, hogy ők is részesei a közösségnek, és gondolnak arra, hogy amennyire lehet, akadálymentes legyen minden. Eszembe jutott, hogy amikor Annamari egyik osztálytársa eltörte a lábát, akkor komoly gond volt, hogy hogyan fog feljutni a negyedikre az osztályterembe. Persze ami egy részről előnynek tűnik, az ugyanúgy hátrány is lehet. Mimi másik barátnőjének az anyukája arról panaszkodott, hogy az ő kislányát módszeresen és régóta bántják (páran az osztályból), többször szólt is emiatt, de teljesen tehetetlen, az iskola alig reagál, nem szólnak a szülőknek sem. Kivéve, ha hivatalosan (formanyomtatványon) bejelentené a zaklatást (bullying), amit itt nagyon komolyan vesznek, és azonnali eltávolítással sújtanak, de ennyire messze nem akar elmenni.

Nehéz kapcsolatot teremteni a többi szülővel az osztályban, mert nincsen közös levelezőlista, az elérhetőségeket nem adhatják meg (védett adat), így a tolltartókon keresztül mennek a telefonszámcserék, bízva abban, hogy a gyerekek nem felejtik el odaadni. Nincsenek közös játszóterezések vagy egyéb alkalmak, ahol meg lehetne ismerni egymást, illetve vannak, de Mimi osztálytársai valahogy nem jönnek el. Pedig a szülői munkaközösség a kertészkedés mellett – amin továbbra is rendszeresen részt veszünk - remek eseményeket rendez, legutóbb például „glow party-t”, ahol minden uv fényben úszott és DJ keverte a jobbnál-jobb számokat a tornateremben. Azt hiszem, ezt elsősorban maguknak szervezték, önfeledten táncoltak az anyukák-apukák a kör közepén, miközben a gyerekek szanaszét széledtek az iskola udvarán. Nem tudom hibáztatni őket, én például a különböző üzletekben szoktam énekelni a kedvenc számaimat, ha éppen azok szólnak és ritmusra tolom a bevásárlókocsimat – az ember ott kapcsolódjon ki, ahol tud. Lassan véget ér a tanév, elkezdődtek a búcsúzkodások, a nemzetközi iroda például ételkóstolóval egybekötött délutánt tartott, ahol indiai, kínai, lengyel különlegességeket kóstolhattunk. Nagyon elszámolták a mennyisséget, mert mire János és Mimi odaértek fél órával később, már egy morzsa sem maradt semmiből – abból a pogácsából sem, amit mi vittünk. Az összes ilyen találkozó szigorú időkeretek között zajlik, általában két-, maximum három órásak, és tényleg egy perccel sem tartják tovább.

Szakítottunk időt azért kisebb kirándulásokra, de inkább csak egy-egy napra látogattunk el valahova. A kisebb kirándulás legalább három órás autózást jelent egy irányba, a hatalmas távolságok miatt. Minél több helyet fedezünk fel közelebbi-távolabbi környékünkön, annál inkább az az érzésem, mintha óriások homokozójában járnánk, akik szabadon építkeztek mindenféle sziklákból és kedvük szerint tördelték szét a köveket. A képek nem adják vissza a valóságot, de azért teszek ide néhányat. Naplementében a legszebbek ezek a sziklák. 

Ki tudja, mi az a városi szétterülés (urban sprawl)? - kérdezte a vezetőnk Arcosantiban. Egyetlen ember jelentkezett. Megkértük, hogy meséljen arról, amit ott látott. 

Kifelé jövet a poros földúton az autópálya-kereszteződés felől szembejön velünk egy Tesla CyberTruck, háttérben a magas sivatag szikkadt dombjaival. Ez a kép talán mindennél jobban kifejezi, mivé lényegültek mára a késő hatvanas évek üdvözítő elképzelései.

A sivatag mindig is vonzotta az emberi képzeletet. Mind a kivonulás a pusztába, mint valami őszinte, szinte embertelen és emberfeletti helyre, mind a puszta termővé alakítása, a kies, rideg táj kemény munkával barátságossá tétele réges-régi, ősidőktől velünk lévő toposz. Előbbi az egyéni spirituális megtisztulást, utóbbi a közösséget és az emberi teremtő erőt, a munkát jeleníti meg, hívja elő, afféle archetípusként.

Aztán persze ott van az utópiák világa. A világ zavaros, érthetetlen, zűrös, ráadásul igazságtalan és kegyetlen, jó lenne valami olyasmit megteremteni, ahol farkas és bárány egymás barátja, mindenki boldog és vidám, mindenkinek annyi jut, amennyit csak akar, és abból, amiből akar, továbbá nincsenek konfliktusok, háborúk meg társadalmi osztályok, kizsákmányolás. Mindig is voltak olyanok, aki ezt záros határidőn belül, kisebb vagy nagyobb mértékben kívánták létrehozni - amihez jól jön a világból való kiszakadás, és a sivatag ideális terepet ad neki.

Erre aztán rárakódik ismét az elmúlt párszáz év újabb bolondériája, a racionalitásba, a technikába és tudományba vetett hit, amely szerint nincs is másra szükség, csak tudásra és minden megoldható. Meg hát tudósra, aki ennek birtokában van, a többi már csak elszántság, vas és beton kérdése. Ebben hitt a tervgazdaságra építő tudományos szocializmus mellett annyi mindenki más is, manapság is elterjedt elképzelés.

Kétségtelenül az emberiség legkomplexebb közösségi alkotásai a városok, amelyek mindig is többek voltak, mint a lakóik és fizikai környezetük összessége, mindig is erős szimbolikus értékkel bírtak. Ráadásul a városok, éppúgy, mint a világ, tökéletlenek, sőt, mi több, még tökéletlenebbek, mint az őket létrehozó társadalom. Ráadásul minél nagyobb, annál több nyomorúság gyűlik benne össze. Azaz a város egyszerre valami magasztos és leromlott, jobbításra érdemes. Ott sűrűsödnek az adott kor legsúlyosabbnak tartott, vélt vagy valós gondjai, amelyek azonnali megoldás után kiáltanak.

Az utópisták így aztán előszeretettel kezdték el farigcsálni agytekervényeiket, miképpen is lehetne létrehozni az ideális várost Gilgamestől Platónon át ki tudja meddig. Jól el lehetett diskurálni azon, hogy hány száz, ezer, százezer vagy millió ember kell minimum ehhez, milyen mértani alakzatba kell elhelyezni mit és kit, milyen új, meglepő (és nagy - vagy kicsi, korszaka válogatja, de látványos) épület a legjobb valami központi helyre. Amúgy visszatérően megfigyelhető mintázat, hogy az ideális városban vagy társadalomban utazók valahogy nem igazán törődtek olyan földi hívságokkal, mint például a munkahelyek és alantasnak  tartott tevékenységek helyszíneinek megteremtése, így általában nélkülözték a népesség tömegének elfoglaltságot, és ezáltal jövedelmet nyújtó gazdasági tevékenységeket és kiszolgáló létesítményeket. Mentségükre legyen szólva, a városi utópiák építése értelmiségi hobbi, így érthető, hogy inkább könyvtárral, adminisztratív és oktatási épületekkel, parkokkal meg múzeumokkal ékesítették e képzeletbeli városaikat, mint jóval profánabb bevásárlóközpontokkal, szemétfeldolgozó üzemekkel, vágóhidakkal, kocsmákkal és zűrzavaros, szennyező gyárakkal, hogy a dögkutakról említést se tegyünk. Ha már termelés, akkor legyen kézműves és kreatív.

Az uralkodók is szerették az ideális várost, mert részint lehetett csomó téglát, követ, később meg betont önteni, az emberek tömegét értelmesnek tűnő munkával lekötni, ami ráadásul a gazdaságot is lendíti és a vállalkozókat is gazdagítja, de azért elsősorban az adott illető nagyságát vési elég hosszú időre a köztudatba (vagy gyengébben sikerült példák esetében a közutálatba). Ennek jegyében az elmúlt párszáz évben jó pár utópia alapú város született, utóbbi időben leginkább a föltörekvő államok kívánták így nagyságukat megmutatni Brazíliavároson, az indiai Chandigarhon és a fantáziadús nevű Új Adminisztratív Fővároson keresztül – ezen utóbbi éppen manapság készül csődbe menni Egyiptomban. De a világ fejlettebb része is kivette a részét ebből a hóbortból az ausztrál főváros, Canberra révén, de valójában az amerikai párja, Washington D.C. is így jött létre – aztán kétszáz év elteltével egész élhető várossá is vált, szóval nem biztos, hogy nem sikerülnek ezek az elképzelések, csak kell némi kis idő, míg beérnek.

De most vissza a sivataghoz meg az elvonuláshoz. Amerika – vagyis inkább Amerikák, azaz az egész dupla-kontinens – az elvonulós típusú utópista városkísérletek tömkelegét hozta az elmúlt kétszáz évben. A vonatkozó Wikipedia oldal csak a XIX. században több mint negyven ilyen próbálkozást sorol föl az USA-ban, amihez a XX. század is rádobott több tucatot. De tele van Mexikó, Brazília és Argentína is az ilyen helyekkel. Egyik jellemző példája az indianai New Harmony, amelynek egy Wales-i csodagyerek, Robert Owen, a Wikipedia leírása szerint tehetős „textilgyáros, filantróp, politikai filozófus és társadalomreformer, az utópikus szocializmus és a szövetkezeti mozgalom megalapítója” volt az újjáalapítója (egy rögvest hamvában halt korábbi utópisztikus próbálkozás után) az akkori vadnyugat legvadabb szélén. Mint mondani szokás, hatalmas vagyona társadalmi felelősségérzettel járt együtt, és változatos britanniai kísérletek után 1824-ben Indianába költözött, hogy létrehozza békésen gazdálkodó utópista társadalmát, városát, vive magával családtagjait, barátait és munkatársait a ködös Albionból. Mindeme nagyívű kísérlete két évet élt meg, a rossznyelvek szerint az értelmiségi úri társaság addig-addig vitatkozgatott a tehén megfejésének, illetve a búza vetése-aratása időpontjának ideális pillanatán, míg a tehén nagy fájdalmak között kimúlt, a búza a kalászon rohadt. Amúgy a társaság feltalálta magát mindeme kudarc után, nem kellett őket sajnálni, visszaköltözve a nagyvárosokba sikeresen beilleszkedtek a helyi elitbe: fiából például szinte élethossziglan Indiana kongresszusi képviselője lett. Csak New Harmony járta meg, manapság is csupán úgy hétszáz lakosa van, néhány történelmi épülettel. Robert Owen elképzelte városból nem valósult meg és nem maradt érdemben semmi egy-egy emléktáblán, a Wikipedia-oldalon, tanulságos várostörténeti könyvfejezeteken túl.

Mert a misung következő lényegi alkotóeleme, ami nélkül még nem juthatunk el Arcosantiig, a társadalmilag egyenlősítő, egyenjogúságot és egyéni nagyságot hangsúlyozó racionális felvilágosodás egyik fő ellentmondása, a karizmatikus vezér kultusza. A vezér, aki látja a jövőt, világítótoronyként viszi magával fénye által megvilágított követőinek gyér, de annál elszántabb csapatát, afféle avantgárdként a borús jelenből a tüskés bozóton át vezető úton a boldogabb, harmonikus jövő felé. A követők a tudásból, az elkövetkezendők megértéséből és a rájuk vetülő karizmától eltelve áldozatkészen keverik a maltert, vetik a vályogot, törik a követ, öntik a betont, hogy az eszmék világából a valóságba lökjék át vezetőjük nagyívű elképzeléseit.

S mivel a társadalmat sújtó baj nagy – valamiért mindig nagy és sürgető, bár éppen az, hogy mi az az aktuális nagy baj, ami sürgető, erősen változik. A manapság javasolt megoldás is alapos és nagyívű: manapság többszázezres épületek, kilométer magas tornyok vagy többszáz kilométeres vonalak a jellemzőek, a racionalitás jegyében szigorúan valamilyen geometriai mintázat mentén. Korábban ezekben autópályák futottak, manapság meg vonatok meg liftek, de érdemben talán ennyi is a különbség.

Ilyenkor a Mesternek két lehetősége van a rettenetesen drága tervei megvalósítására. Vagy megpróbál bűvkörébe vonni valamely tehetős mecénást, legjobb, ha fáraó, emír, király, vagy legalább egy helyi értékű diktátor az illető, akinek afféle szimbiózist ajánl: pénzért dicsőséget és nagysága emlékművét, meg annak pecsétjét, hogy a Mesterrel együtt ő is részese a jövőnek, a tudásnak, a haladásnak – egyféle legitimációs dóri-ión-korinthoszi oszlopzat és oromzat gyanánt. Láthatunk ennek jegyében 170 kilométer hosszú vonalvárost tervezni Szaúd-Arábiában, jövő városát fölhúzni valamely öböl menti minimonarchiában, az utóbbiban a paradigmák csodálatos, zavarba ejtő - és látványosan nem működő – keveredésével, vegyítve a harminc éve trendi városi autópályákat a manapság trendi kötöttpályás tömegközlekedési hálózattal, kiegészítve sivatagi sípályával meg egyéb hóbortokkal. És még ki tudja, mit hoz a jövő! - lényeg, hogy a trend ütőerén tartsa ujját a felvilágosult monarcha, aztán az is bele fog épülni.

A Mester másik lehetősége ennél rögösebb és keserűbb – bár hosszú távon társadalmilag talán érdekesebb. Ilyenkor a Mester telefirkál vaskos albumokat monumentális terveivel, kiállításokra cipeli méretes makettjeit, majd érdemi mecenatúrát ígérő fogadókészség hiányában fogja kicsiny, de annál elszántabb csapatát és beleveti magát a sivatagba megvalósítandó legalábbis részben és esszenciáját tekintve az Eszmét, létrehozva egy közösséget azzal az ígérettel, hogy bármi is lesz a Mester sorsa, addig nem nyugszanak, míg alázattal meg nem valósul az Álom, a földre szállt utópia.

Ez utóbbi módon járt a vizionárius, filozofikus hajlamú olasz származású amerikai építész, Paolo Saleri is, az építészetet és az ökológiát vegyítő arkológia megalapítója. Filozófiája nagyságát és újdonságát megítélni nem tisztem, pláne nagyobb elmélyedés és megfelelő képzettség hiányában, ami röviden leszűrhető, az pont ugyanaz, mint az összes többi hasonszőrű huszadik századi elképzelés: demokrácia, kézművesség, harmónia, természet és ember együttélése – mind-mind fontos és lényegi idea, de valahogy nem igazán akar a valóságban összeállni és megmarad, legalábbis számomra, afféle borgőzős hajnali eszmefuttatásnak a tűz mentén, amit a fájdalmas másnapon az ember általában úgy konstatál, hogy voltak benne jó részek is, de azért nem az igazi. Vagy csak én vagyok már túl cinikus. 

Ha még cinikusabb lennék, akkor azt feltételezném, hogy a Mester úgy járt, hogy az előbb említett tábortűz mellett a borok és egyéb hatvanas években oly divatos agyi stimulálószerek hatására fennhangon és hosszasan elmélkedett – az értelmiségiek amúgy is szeretik saját hangjukat hallani, pláne a szavain csüngő tanítványok csillogó tekintete által inspirálódva, az éjjel meg gyorsan rohan, mint közismert – és hát valahogy nem jött a kínzóan fejfájós másnap, a Mesternek továbbra is tetszett azt egész, mintegy önnön bűvkörébe került. Vagy a tanítványok vették túl komolyan a csillagos ég alatt elhangzottakat, és ha már itták a Mester szavát, sebtiben le is jegyezték még ott hajnalban, talán olyat is belelátva, amit a Mester nem is gondolt – meglepően gyakori jelenség bizonyos körökben. Így kialakult egy ördögi gondolati kör, afféle értelmiség önmeghívó végtelenített ciklus, eredményeképpen nagyratörő, irreális tervekkel és elsősorban fiatalokból álló elszánt csapattal a sivatag közepén. Semmi okom föltételezni, hogy valójában ez így is történt, szóval le is írom, hogy a valósággal való bármely esetleges egyezés csupán a véletlen műve, de jó gondolatkísérlet volt.

Még egy fontos elem hiányzik a misungban, vagy malterben, ki mit szeret, de az bizony állandó összetevő, Platóntól Owenen át Saleriig – meg még tovább – mégpedig az, hogy a lelkes, sőt talán fanatikus követők egytől egyig fizikai munkában alapvetően járatlan, magas státuszú ifjakból kerül ki, akiknek, amint a hatvanas években az egész hippi mozgalom mutatta, elegük van a felnőttek képmutató, velejéig hamis, talmi és unalmas világából és méreteset lázadni óhajtanak ellene. Szívük joga, ezzel persze semmi baj, sőt, és az ifjak számára szüleik világa nyilván mindig is alapvetően képmutató, meg cinikus és kiégett, de akkor lássuk is, mire jutottak Arcosantiban a nagy nekibuzdulásból.

Szóval adott egy csapat elhivatott, afféle modern gnosztikus csapat egy karizmatikus főnök vezetésével, röviden szólva egy rakat hippi meg egy guru, akik pont a virággyerekek korának végén, 1970-ben kimennek világot váltani a pusztába. Elképzeléseik között van minden, bázisdemokrácia, önfenntartó ökoközösség, bioetikus mezőgazdaság és kézművesség (a romlatlan vidék képe amióta város van, velünk van, míg és az utóbbi Arts and Crafts William Morrisék 1880-as föllépése óta ott kavarog mindenki fejében), meg hát némi tudatmódosítás. De legfőképpen és elsősorban a Tanok, az Eszme megvalósítása.

A valóság valószínűleg már az első pillanatban egy vödör jeges víz ellentmondást nem tűrő őszinteségével szembejött, ahogy az már ilyenkor szokott. Eleve a puszta kies és az élet rögös, szóval nem árt, ha az a bizonyos kiválasztott puszta ott van, ahonnan hamar el lehet jutni valahová, ami kevésbé kies és rögös, mert hát lázadni úgy jó, ha az adott korszak vívmányai könnyen hozzáférhetőek a munkás lázadásban megfáradtak számára. Az sem baj, ha azt házhoz hozzá – amihez az előrelátó sivatagi elvonulók dedikált behajtót építettek a komplexumnál. Jelen esetben a könnyű elérhetőséget garantáló lehetőséget az I-17 nevű autópálya lehajtójának közelsége, és ezáltal az aránylag gyorsan elérhető nagyváros, úgymint Phoenix jelenti. Jó érzés elmenni a városba: nyilván eljön az a pillanat, amikor az embernek már elege van a kemény munkából, a közösség tagjai fárasztó poénjaiból, szórakozna már egy másmilyent, esetleg jövedelmi helyzetén is óhajtana kissé javítani - hiszen az elhivatott elvonulás is jelentős szellemi és anyagi megterheléssel jár, szóval ilyen világi hívságok iránti epedés kielégítésének lehetőségei sem ártanak egy erősebb kőhajításnyi távolságon belül.

Igazából valami könnyen megközelíthető élelmiszerbolt sem rossz, mint idegenvezetőnk elmondásából sikerült kihámozni. Önfenntartás meg etikus ökogazdálkodás ide vagy oda, csak nem akar mindez sikerülni a tanult ifjúságnak – erre már Robert Owen kis köre is rájött kétszáz évvel korábban, pedig ők talán jóval kevésbé voltak elszakadva a földtől, mint jelen korunk fehérgallérosai. Ránézésre a mezőgazdaság oly egyszerűnek tűnik, aztán amikor az ember belevág, semmi sem úgy alakul, ahogy azt elképzelte.

Így hát hiába az Arcosantihoz tartozó jókora öntözhető föld, abból nem jön össze az elegendő élelem a jelenleg ott lakó pár tucat elszánt saleristának. Fontos hozzátenni, hogy a környéken más gazdáknak ez egész jól sikerül és még piacra is bőven termelnek, bár nekik nyilván könnyű, hiszen nem kell megvalósítaniuk a Mester bázisdemokratikusan aktualizált tanítását, ráérnek tényleg azzal törődni, amivel foglalkoznak, vagyis a földműveléssel.

Földművelés gondja pipa, gondolhatnánk, de mi van az állattartással. Az elmondottakból leszűrhetően a közösség jobbára vegetáriánus, azaz húst nem, állati termékeket azonban fogyasztanak, de azt is most már a boltból vásárolva. Változatos kalandok érték őket e téren is, a vége az lett, hogy állattartás sincsen, azt is föladták, nem csak a földművelést. Voltak kecskéik a tej miatt, de mint az elhangzottakból kiderült, a kecske egy hihetetlenül összetett viselkedésű, bonyolult lelkű és folyamatos odafigyelést kívánó állat, így inkább abbahagyták az ezzel járó terméketlen szenvedést. Nem büszkélkedhetek nagy jártasságban állattenyésztésben, pláne nem ismerem a kecskéket, nekem annyi maradandó élményem van tartásukról, amennyit a római kör görög ponyvairodalmának ránk maradt remeke, a Daphnisz és Khloé (vagy hozzám hasonló görögül egy szót sem tudó, de titkon kívánók számára Δάφνις καὶ Χλόη) olvasásából leszűrtem, vagyis, hogy a nyáj őrzése mellet az ókor jeleseinek hosszas hexa- meg ki tudja milyen meteres költemények szerzésére, pánsípon történő zenélésre, bősz pajzánkodásra és egyéb kimerítő elfoglaltságokra is bőven volt idejük, miközben a kecskéket is sikeresen fejték, meg óvták a farkasoktól és egyéb vadállatoktól. Mindegy is, kétezer év nagy idő az evolúcióban, biztos a kecskék alakultak át gyökeresen más természetű lényekké a furfangos beszédű óhellének kora óta.

Hasonlóan jártak a tojásukért tartott csirkékkel. Addig-addig járt kitartóan feléjük a hiúz, míg a közelmúltban apránként sikeresen megette az összeset, amiből a közösség valamiért nem azt a következtetést vonta le, mint az egyszeri zalai parasztasszony, hogy hát akkor sötétedés közeledtével bezárja a baromfit a tyúkólba, hanem hogy inkább nem szenvednek ezzel sem.

Lévén vannak ennél jóval, de jóval fontosabb dolgok. Nem tudni, mekkora lendülettel öntötték a terveket betonba a Mester 2013-ban bekövetkezett haláláig, de hogy manapság kapkodó sietségnek nyomát nem látni, az egészen biztos. Nem hogy teremtő iparkodás, de még fenntartó igyekezet jelei is alig érhetők tetten. Elhanyagoltság, lepattanás tünetei mindenütt, és az ember legszívesebben elszaladna a legközelebbi boltba néhány gallon jóféle festékért az ajtó- meg ablakkereteket lemázolandó – mivel az épületek homlokzata jobbára nyers beton, néhány dobozzal elegendő lenne az egész telepre. Úgy saccolom, egy-két nap alatt mindent át lehetne kenni, de valahogy ez senkinek sem jut eszébe éppúgy, mint egy alaposat takarítani. Szerencsére a vasbeton nem igényel különleges törődést, állni fog az még egy ideig az egész, de az állapota elég elszomorító.

Hogy mivel foglalkoznak elsősorban a helyiek? Ezt nem nagyon tudhattuk meg, bár az elhangzott információ-morzsákból amatőr Sherlock Holmes módjára azért jobbára kihámozható. Mint megtudtuk, többlépcsős, szavazásokkal és fokozatokkal teli, küzdelmes, jelentős anyagi áldozatokkal járó úton lehet valaki tag, ahol az egyik fontos kritérium a minimum huszonegy éves életkor, hogy a közösség életében maradéktalanul részt tudjon venni az illető. A prűd amerikai szabályozásokról már kicsit is harangozni hallók ilyenkor rögvest leveszik, milyen termékek közösségi fogyasztása kötött ehhez a bűvös számhoz, szóval az ilyen-olyan formában létrejövő egyéni és páros önmegvalósítás, a közösségi filmnézés, olvasószemináriumok és a Mester munkásságának inkább elméleti, mint gyakorlati ápolása mellett másfajta élménydús társasági elfoglaltságot is élvezhetnek a kiválasztottak.

Fenti bokros teendőik mellett a helyiek csöngettyűket meg kerámiákat gyártanak; szépek, szépek, de inkább tűnnek jószándékú amatőrök amúgy tiszteletre méltó próbálkozásainak, mintsem kifinomult iparművészeti remekeknek. Nagyjából a Balaton-felvidéki sufnikban szoktak ilyet tuningolni a számítógép püfölésének hiábavalóságában megcsömörlött városiak. Tiszteletreméltó meg minden, de nem egy Herend, hanem inkább Káptalantóti-alsó – mármint a piac, nem a falu.

Paolo Saleri építészi minőségét, értékességét nem szakmabeliként nem tisztem megítélni. Laikus szememnek vázlatai, modelljei pont olyanok, mint a korszakában divatos egyéb „sztárépítészeké”: dobozok geometrikusan, összerakva, szabályosan, de nem lakótelep-siváran. Városutópiája a kiállítás alapján vagy egyetlen magas megaépületbe zsúfolt, vagy egy vonal mentél fölhúzott város volt. Hogy miért hülye és az ember természet tökéletes nem ismeretéről árulkodó ötlet többezer, vagy százezer embert egy jó magas épületbe zsúfolni, nem kell sokat magyarázni, még akkor is, ha időről-időre előkerül, meg előfordul, hogy meg is épül valami ilyenre hajazó torony – manapság valamiért leginkább a Perzsa/Arab-öböl mellett – gondolom, ha már a közeli Bábel tornya nem jött be, gondolják, akkor ez talán most be fog. Utóbbinál meg villamosmérnökből lett városszociológusként nekem furcsa, hogy miért mániája tervezőknek meg szaúdi milliárdosoknak a csíktelepülés: a jól működő város sajátos fraktális felépítése következtében matematikailag több mint háromdimenziós térként értelmezhető, amely jelleg sikerének egyik alapvető összetevője. Miért jó ezt a 3+ dimenziót egyre visszazsugorítani, a város diadala egyik fő oszlopát kidönteni?

De beszéljenek inkább az Arcosantiban megvalósult épületek és a tervezett, de erősen bizonytalan jövőjű további fejlesztési elképzelések, mintsem a díszes kiadványok megalomán rajzai, a csillogó, futurisztikus makettek. A „településen” sétálva, még a félkész mivolt és fragmentáltság ellenére is, átütött, hogy a Mester valahogy a Római Birodalom késő-ókori, kora-középkori időszakát igyekezett megidézni: nekem Aquileia, Ravenna, de legfőképpen Konstantinápoly szelleme kísért az épületekben, terekben, a Mediterráneumot idéző kertekben. Nem véletlen, hogy George Lucas is látogatója volt Arcosantinak, hogy ihletet merítsen a Csillagok háborúja világához, hogy a filmvásznon újra fölépítse a hajdani dicsőséges Kelet-Római Birodalom városainak világát, visszaidézze, ha még csak képekben és díszletként is, annak nagyságát. Valahol talán ez Arcosanti legnagyobb tanulsága számomra az illékony eszmék gyors enyészete mellett, azaz, a civilizáció újjászületéseként felépíteni kívánt romlatlan Új Róma valahogy mindig fölbukkanó, még ha itt alaposan meg is bukott, archetipikus képe.

Mert ne feledjük, Konstantinápoly is tervezett, utópisztikus városként indult, eredetileg Új Róma néven (ókormániásoknak: Nova Roma vagy Νέα Ῥώμη), ha már az eredeti Örök Város akkoriban erősen kétséges jövőjűnek tűnt két barbárdúlás, meg a nyugodalmasabb időszakok folytonos polgárháborúi, gyilkos ármányai között. Csakhogy az a konstantini nekibuzdulás kissé jobban sikerült és szilárdabb alapokra építve ma is áll, igaz, kissé átalakulva Isztanbul néven, és húsz millió lakossal néz történetének harmadik évezrede elé. Érdemes talán kis színes kitérőként hozzátenni, hogy az akkor idejétmúltnak tűnt „öreg” Róma is egészen jól bírja manapság is, néhány megrázkódtató kitérő után. De mindegy is, irány Hadrianus vaskos falaitól vissza az arizonai kopár földekre!

Nem hinném, Saleri ténylegesen hitt volna sivatagi nagyvárosának megvalósíthatóságában, inkább kisebben gondolkodott – bár ki tudja, mi járt a fejében, lehet, teljesen más szándékai voltak. Mindenesetre vannak persze a kisebb alapított közösségeknek sikeres, erős fundamentumokra épült előképei is, említhetnénk úgy nagy hirtelen az ezeréves, vagy még idősebb sivatagi, hegytetei kolostorokat is, a sínai Szent Katalintól, az Athos-hegyen és Monte Cassinón át Pannonhalmáig, ha már nagyot akarunk mondani.

Itt, Arizonában, a 17-es államközi autósztráda mellett ez finoman is kevésbé időtállóan sikeredett. A világmegváltó szándékból meg az örökkévalóságnak szóló üzenetekből maradt a jólétig lázadt öko-poszthippik lassan legendássá nemesülő epitheton ornans-a, a sivatagban elhussanó, hivalkodóan futurista Tesla, úticéljaként egy lassan lepusztuló épületegyüttes szöszmötölő közössége.

Judit felvezetőjében említett témakörre, azaz, hogy az itteni kísérlet mennyiben értelmezhető a városi szétterülésre adott sikeres kísérletnek, talán kétszeresen is negatív választ adható Salieri földre szállt városa alapján. A próbálkozás besülni látszik a sivatagban, Arcosanti megrekedése is elég tanulságos eredmény. Még tanulságosabb, hogy Salieri követőinek túlnyomó többsége leírások és egyéb források alapján nem Arcosantiban él, hanem maga is a szorgosan élvezi az amerikai kertvárosi élet előnyeit, legtöbbje a világ egyik legjobban szétterült metropolisz-térségben, Phoenix körzetében.

Utóirat: Paolo Saleri halála után kisebbik lánya, Daniela, kemény állításokat fogalmazott meg apjával kapcsolatban, akit folytonos molesztálással, egy esetben pedig szexuális erőszak kísérletével vádolt. Közvetlen munkatársainak pedig azt vetette szemére, hogy hiába szólt mindezekről évtizedekkel korábban, mindent a szőnyeg alá söpörtek, mondván „el kell fogadni a visszaélésszerű magatartást, mint az értelem vagy a kreativitás hozzájárulásának szükséges és indokolt költségét.” Munkatársai Salerit nárcisztikus, önközpontú, erőszakos személyiségként írták le, számos emberi hibával zsenialitása, kreativitása – és nyilván erős karizmája – mellett, és ismert volt nőkkel szembeni erőszakos magatartásáról, kiterjedt hűtlenségi kalandjairól is. Akit ez érdekel, az interneten elég könnyen talál számos bővebb leírás Saleri „sötét” oldaláról.

Kocsis János Balázs

Tempe, Arizona, 2024. február 20.

Addig is, amíg átlendülök blogírói válságomon, olvassátok szeretettel János beszámolóját az itteni életünk költségeiről. Különösen érdekes lehet azok számára, akik gondolkodnak rajta, hogy megpályáznak valamilyen amerikai ösztöndíjat. Összevetette a mostani állapotot a tíz évvel ezelőttivel (az első bejegyzést ezen a linken olvashatjátok).

Az egészhez annyit tennék hozzá, hogy a tojás ára például akkora mértékben emelkedett a madárinfluenza miatt (előtte sem volt olcsó), hogy a Valentin-napi mémek egyik kulcsszereplője lett. "Ajándékozz neki idén valami drágát" felirat után a fiú mosolyogva fordult kedvese felé kezében egy tálca tojást tartva. Ezzel át is adom a szót Jánosnak: 

Magam is alig hiszem el, hogy ezt írom, de az utóbbi néhány hétben fáztam. Vettem egy nagy pulóvert, ami kabátnak is megteszi. Miminek sapkát, kabátot, meleg pulóvert – és bizony vettünk egy takarót is. Újabban a sivatagok is teljesen megbízhatatlanok. Ez nagy változás ahhoz képest, hogy mi várt ránk augusztusban, amikor iszonyatos hőségben, egy teljesen üres lakásba érkeztünk meg, ami végül mostanra egészen kényelmes és otthonos lett. Miről ismerszik meg egy átmeneti otthon? Nincsenek képek a falon, nincsen sehol egy növény, a bútorok meglehetősen szedett-vedettek. Egy háztartás felszerelése nem is olyan könnyű, annyiféle dolog kell, és valami mindig hiányzik.

A lakberendezés nem ment könnyen. Az első hetekben szinte csak ténferegtünk a kialvatlanságtól és a melegtől. A napi célunk az volt, hogy kihúzzuk ébren délután hatig, majd hétig, végül nyolcig. Amikor már „csak” nyolckor dőltünk ki, egészen örültünk, mert az azt jelentette, hogy akár hajnali négyig is tudunk aludni. Felfújhatós matracot és ágyneműt kaptunk kölcsön János kollégájától, így nem az ágy beszerzése volt a legelső dolgunk, hanem hogy asztalt és széket vegyünk. Elkezdtük járni a bútorboltokat, de nem sok sikerrel. Bejelentkeztem az összes helyi használt adok-veszek és adományozós csoportba a facebook-on, hátha valaki más pont most költözik el, de nem jártunk szerencsével, illetve például használt matracot nem nagyon mertünk volna így venni. Végül a Temu-ról rendeltem meg majdnem mindent, így legalább a házhozszállítással sem volt gond. Úgy másfél hét után elkezdtek sorakozni a bejárat előtt a dobozok, onnantól kezdve a délutánjaink bútorszereléssel teltek. A legnagyobb öröm az volt, amikor végre megérkeztek az ágymatracok, ugyanis a gumimatracunk néhány nap után elkezdett először csak szép lassan, majd egyre határozottabban ereszteni. Én ezt nehezen viseltem, úgyhogy leköltöztem a padlóra egy összehajtogatott takaróra. Jánosnak az volt taktikája, hogy lefekvés előtt felfújta, majd megpróbált gyorsan elaludni, amíg volt benne levegő. Ez a legtöbbször nem sikerült, így végül ő is a takaróra költözött.

Nem tudom, rendeltetek-e már a Temu-ról bármit, de egyáltalán nem könnyű. A több millió termék között sosem találod meg, ami tetszett, hiába jelölöd be. Ezért aztán én minden szóba jöhetőt a kosárba tettem, és inkább onnan „dobáltam ki” azt, ami mégsem kellett. Az ember általában próbál spórolni, és takarékosan vásárolni, főleg, ha csak tíz hónapot marad. Mindent alaposan mérlegeltünk, hogy biztosan szükségünk van-e rá. –Függöny? – Otthon sincs. –Szappantartó? Sótartó? – felesleges. Kuka? – jó, az legyen… és így tovább. De ki tud ellenállni a szerencsekeréknek, ami minden alkalommal felbukkan a Temu-n, és mindig 99%-os kedvezményt ígér? Így kerültek végül olyan elengedhetetlenül fontos dolgok a háztartásba, mint a laptop emelő, az elektromos fogkefe, amire valószínűleg nem fogunk tudni pótfejet kapni (kivéve, ha elmegyünk Kínába), a tésztaszűrő, aminek használatára nem tudtam rájönni (valahogyan a lábosra kellene csíptetni), vagy a rézszínű merőkanál, ami annyira tetszik, hogy biztosan nem fogjuk itt hagyni.

Egészen berendezkedtünk már, a konyhát is felszereltük, van poharunk, bögrénk, tányérjaink, evőeszközeink, lábosaink, fűszereink – sőt, konyharuhánk is. Ahhoz képest, hogy eleinte csak papírpoharaink voltak a vízautomata mellől, nagyot léptünk előre. Jogos a felvetés persze, hogy miért nem élünk gabonapelyhen és mirelit pizzán, akkor nem kellene lábosokkal és egyéb dolgokkal vacakolni. Tőlem egyébként nem áll messze ez a koncepció sem, mert annak idején Leicesterben fél évig zacskós levest meg pulykafalatkát ettem hámozott konzerv újkrumplival - ezeket csak be kellett dobni a sütőbe és kész is volt a vacsorám – eszem ágában sem volt főzni. Moszkvában emlékeim szerint folytatva a hagyományt négy hónapig különböző zacskós leveseken éltem, és csak néha törtem meg a szigorú diétát egy-egy gyrosszal. De most igyekszünk jó példát mutatni, plusz ezeknek az „egészséges” éveknek köszönhetően ma már főleg csak zöldséget eszünk. Ha már konyhamesék, akkor hadd meséljem el a legutóbbi konyhai kalandomat is, ami szervesen kapcsolódik a felszereltséghez. Hálaadáskor vacsorára voltunk hivatalosak, ahová nagy izgalommal készülődtünk – főleg én – mert eddig csak hallomásból ismertem a híres pulykát áfonya szósszal és alig vártam, hogy megkóstolhassam. Vendéglátóink azt kérték, hogy valamilyen magyaros ételt vigyünk. Jó ötletnek tűnt a székelykáposzta és a pogácsa. Be is vásároltam, beszereztem a savanyú káposztát és a gerslit a lengyel boltból (ugyanitt vettem tejfölt is), megvettem a pogácsához valókat. Évek óta a Polcz Alaine-féle sajtos pogácsát sütöm, aminél jobb receptet még nem találtam, gondoltam, hogy ezen nem is szeretnék most sem változtatni. A székelykáposztával semmi gond nem volt, elkészítettem húsos és húsmentes változatban is, és külön figyeltem rá, hogy nehogy beletegyem a tejfölt, hátha valaki tejterméket sem ehet. A probléma akkor kezdődött, amikor be akartam gyúrni a pogácsa tésztát és rájöttem, hogy nincs mérlegem, illetve az én receptemben minden kg-ban, dkg-ban és grammban van megadva. A mi családunk (vagyis annak női tagjai) híres arról, hogy milyen jól tudja átváltani a mértékegységeket, így elég sokáig tartott, amíg a megadott hozzávalókat átváltottam, majd kimértem unciában, bögrében, evő- és teáskanálban, mert ilyen mérőpohárkáim viszont vannak. Természetesen egyik sem lett kerek szám, így „nagyjából” és „amennyit felvesz, kislányom” alapon összeállítottam a tésztát. Élesztőt csak por változatban kaptam, abból egy tasakkal tettem bele, ami utólag kevésnek bizonyult. Egy éjszakát pihent a hűtőben, másnap, amikor ki akartam nyújtani, kiderült, hogy nincs mivel, sem min, és kiszaggatni sem tudom, mert még feleses poharunk sincs. Az egy kiló lisztet pedig mind beletettem, így a nyújtáshoz nem maradt, Hálaadás napján pedig az égvilágon semmi nincs nyitva. Végül megoldottam a feladatot, és a pogácsa is egész jó lett. Persze korántsem olyan, mint otthon, de mivel senki sem evett még ilyet a házigazdáink közül, így nyugodtan mondhattam, hogy ez ilyen. A Háladás-napi vacsora isteni volt, különösen a répa (vagy sütőtök?) felfújt ízlett, de a pulyka sem volt rossz. A legjobb mégis az volt, amikor kiültünk a kertbe beszélgetni a tűz mellé.

Most már hűvösek az esték, de ameddig a hőség tartott, kicsit mindig olyan érzésünk volt, mintha nyaralnánk. A nyári „lazaság” nyomot hagyott az öltözködésen, a fiatalok általában zokni/papucsban járnak egyetemre (még most is), de magamat is gyakran azon kaptam, hogy flip-flopban vagyok a boltban.

Talán a nagy meleg miatt, talán más okból, de a legtöbb kocsi oldala horpadt – igen, a miénk is, gondoskodtam róla, hogy ne lógjunk ki a sorból. Pedig azt megtapasztaltuk, hogy itt nem olyan egyszerű jogosítványhoz jutni. János szerette volna, hogy legyen Arizona állambeli jogosítványa, így elment vizsgázni. Az elméleti része simán meglett, majd nekifutott a vezetésnek, ahol elsőre bizony megbukott. Ez persze nem a vezetés tudásán múlott, hanem a vizsgáztató undokságán, aki szerint „nem tartotta be az utasítást” – vagyis nem kanyarodott be abba az utcába, aminek nem tudta a nevét, és fogalma sem volt, melyik az. Volt ennek azért pikantériája, mert saját autóval kellett a vizsgára menni, így – miután megbukott – beszállt a kocsinkba, hazajött, kért egy új időpontot (addig is vezetett), majd az ismételt vizsgára újra odament a saját autónkkal. Másodszorra is ugyanazt a vizsgáztatót kapta, aki aznap már engedékenyebb volt, bár volt pár kifogása, nagy kegyesen átengedte (végül is, csak közel negyven éve van jogsija).

Sokat utazunk, próbáljuk felfedezni a közelebbi-távolabbi környéket, és továbbra is azt gondolom, hogy Arizona az egyik legkülönlegesebb hely, ahol valaha jártam. Nem sok western filmet láttam, de azért arra emlékszem, hogy a főhős mindig jelentőségteljesen nézett a távolba – most végre megértettem, hogy miért – ha én itt cowboy lennék, én is egész nap a messzeséget bámulnám. Végtelen az ég, hatalmasak a sziklák, minden napszakban és évszakban varázslatosak. 

Szerettem volna jobban megérteni, hogy hogyan is alakult ki ez a sok csodálatos jelenség viszonylag közel egymáshoz, próbáltam utána olvasni. A lényeg, hogy a mostani Colorado fennsík sokáig tenger alatt volt, ahol üledék rakódott rá, majd a tektonikai lemezek összeütközése után kiemelkedett, sok kőzet ekkor összetört, azután évmilliók alatt a víz és a szél és a növényzet formálta tovább. Vulkánkitörések, meteor becsapódások színesítették tovább a képet. Az a kőzet keménységétől és elhelyezkedésétől függött, hogy mostanra mi lett belőle. Egészen lenyűgöző, meséljen erről a sok fénykép.

Mimi megmakacsolta magát az utóbbi hónapokban. Bárki bármit kérdezett tőle angolul, arra csak vállvonogatás volt a válasz. Én pedig itthon bármit kérdeztem tőle (magyarul) az iskolával kapcsolatban, arra is csak vállvonogatást kaptam. A tanárai – az osztályfőnök és az angol tanár – megpróbáltak nagyon empatikusan viselkedni, megmutatni neki, hogy értik, milyen nehéz egy új nyelvet elsajátítani, és bizony nekik se lenne könnyű magyarul megtanulni. Mrs. Adams első szava a „lila” volt, amit a google translate segítségével próbált meg helyesen kiejteni. Ms. Lo, az angol tanár is elkezdte a magyart gyakorolni, legalábbis felolvasni azokat a mondatokat, amiket a fordító program kiadott. Ezen a ponton kezdett érdekes lenni, vajon ki tanulja meg előbb a másik nyelvét? Őszintén drukkoltam, hogy Mimi győzzön.

Aztán az őszi szünet utáni héten megtört a jég. Egyik nap Mimi annyira jól teljesített az órákon, hogy Mrs. Adams másnap a VIP padba ültette. A VIP pad azért különleges, mert közel van a táblához, és a pad végén csodálatos színű filcek, ceruzák és radírok vannak, amit csak az használhat, aki ebben a padban ül. Amúgy minden pad végén ott sorakoznak a ceruzák, tollak, filcek és radírok, így a gyerekek nem is visznek magukkal tolltartót, de azok nem olyan szép színűek. Aztán sorra jött a többi meglepetés: kikölcsönzött egy könyvet az iskolai könyvtárból, amit együtt elolvastunk. Aztán még egyet. Ezek vékony, kezdő szintű könyvek, egy-két mondat és egy kép, de talán pont ez a jó bennük, hogy haladunk és sikerélményt ad, hogy elolvastuk. Vagy Mimi olvas és én fordítom, vagy mindkettőt én csinálom, attól függően, hogy van-e kedve olvasni, mert erőltetni egyelőre nem szeretném. Majd szókártyákat készített bent az iskolában, amiket hazahozott megmutatni. Végül egyik délután felsorakoztattuk a macikat, hogy iskolásat játsszunk velük, persze Mimi volt a tanár. Legnagyobb meglepetésemre angolul tartott nekik órát és az általa rajzolt szókártyákat gyakoroltatta velük (a macik szerepében én voltam). Ez persze még nem jelenti azt, hogy folyékonyan beszélne angolul, inkább azt, hogy meg mer szólalni, és meg is kérdezi tőlem, hogy hogyan kell mondani ezt vagy azt, ha betűzöm, le is tudja írni. Ma délután pedig Mrs. Adams odahívott magához, és nagyon megdicsérte Mimit, a füle hallatára mondta, hogy mennyire büszke rá, mert aznap hangosan olvasott az osztály előtt és válaszolt egy matematika példával kapcsolatos kérdésre. Erről majd a macikat kérdezzétek, mert ők is megtanulták megoldani azt a feladatot.

Azt hiszem, ez az ugrásszerű változás most éppen időben történt, mert azt éreztem, hogy az angol tanár kezdte elveszíteni a türelmét. Üzent nekünk, hogy jó lenne, ha a gyerek elkezdene a duolingón gyakorolni. El is kezdte, de persze öt perc után kiderült, hogy ha normálisan szeretne vele haladni, akkor azért fizetni kell, szerencsére nem szemtelenül nagy összeget.

A délutánok hosszúak voltak, így keresgéltem különórákat. Kiderült, hogy magunktól nem fogunk tudni megtanulni teniszezni, inkább csak a labdát szedegettük a pályán. Valamiért itt a tenisz nem csak a gazdagok sportja, szinte minden parkban található ingyenes pálya, az ütő és a labda sem drága. A közelünkben van egy hatalmas sportközpont, ahol találtam számunkra elérhető teniszoktatást. Én kezdtem, feliratkoztam egy két alkalmas kezdő csoportba. Az első alkalom a felhők fölé repített. Megtanultam, hová kell(ene) szerválni, gyakoroltam az ütéseket, aztán elkezdtünk „játszani”, így a pontszámítás is hamar ment, mivel maximum egyszer tudtuk visszaadni a labdát, vagyis gyorsan emelkedtek a pontok. Az edző lelkendezett, hogy milyen ügyes vagyok, és lám, egy „új nyelvet”, a tenisz nyelvét is milyen gyorsan elsajátítottam. Lelki szemeim előtt felsejlett egy későn indult, ám annál fényesebb sportkarrier, már láttam magamat teniszcsillagként. Igaz, hogy alig tudok futni, és nem látom a labdát sem jól, de gondoltam, hogy ezek áthidalható problémák. Ez az álmodozás egészen a második alkalomig tartott, amikor - tekintettel arra, hogy már nagyon profi vagyok, mert egyszer voltam oktatáson - betettek azok közé játszani, akik több mint egy éve tanulnak. Hamar visszaestem a labdaszedegető pozícióba. A lelkesedésem azonban töretlen, Mimit is beírattam a „future champs” fantázianevű csoportba. A jövő bajnokai nyolcan vannak, és nem a mi gyerekünk az egyetlen, akinek az anyukája az oldalvonalról kiabálja, hogy mi a feladat.

Keddenként pedig a helyi művészeti központba megyünk, agyagozó foglalkozásra. Ezeken az alkalmakon én is bent ülök, választhattam, hogy szülővel, vagy szülő nélkül járjon oda (szülővel drágább, amit nem értek, egy csomó munkát helyettük csinálunk, mint a takarítást, például). Ezeket az alkalmakat várja Mimi a legjobban. A téma a rovarok/bogarak, minden héten mást készítenek, volt már bögre, aminek a közepére valamilyen bogarat kellett ültetni, mintás tányér, kép, fúziós lény kitalálása (ami egy rovar és gyümölcsök találkozása) – a munkáikat kiégetik, majd a végén ki is festik. Egyébként rendkívül izgalmas, még úgy is, hogy én csak ülök, és fordítok, mert Mimi – a többi gyerekkel ellentétben – egyedül szeret bíbelődni a feladatokkal. Néha ad nekem is egy kis agyagot, hogy elfoglaljam magam, de ezt csak az ő dolgától teljesen függetlenül tehetem.  A saját munkáimból egy kisebb kiállítást tervezek nyitni, remélem, eljöttök megnézni. Nem elképzelhetetlen, hogy licitálni is lehet majd az egyes darabokra.

Sokat tanultam, olvastam arról, milyen tünetei vannak a demenciának, találkoztam, beszélgettem érintettekkel, azonban most megtapasztaltam a saját bőrömön, milyen lehet betegként a hétköznapok tennivalóival megbirkózni.

Régóta szerettem volna részt venni azon a programon, amire most egy bedford-i idősek otthonában volt lehetőségem. A program neve „Virtual Dementia Tour” (virtuális demencia túra), ez egy levédett márkanév, célja, hogy hozzátartozókat, szakembereket érzékenyítsen demenciával kapcsolatban azáltal, hogy a résztvevők maguk megtapasztalják, milyen nehézségekkel kell gondozottjaiknak megküzdeniük. (https://secondwind.org/programs/virtual-dementia-tour/)

A múlt héten Bloomingtonban jártunk, ahonnan származtatom szakmai elköteleződésem. Itt ismerkedtem meg Dayna Thompsonnal, tíz évvel ezelőtt rajta keresztül találkoztam először azzal, hogy mit jelent a demencia tanácsadás, ő volt az, akinek a munkásságát figyelve rengeteget tanultam arról, milyen egy demenciabarát település. Hazatérve aztán elkezdtem keresni a lehetőséget, hogy hogyan tudnék ezen a területen dolgozni, és még többet tanulni hazai kiváló szakemberektől.

Dayna javasolta azt is, hogy ha tudjuk, jelentessük meg magyarul a „36 órás nap” című, családi gondozóknak szóló könyvet, ami aztán végül kemény munka árán megvalósulhatott. Kollégájával, Amanda Oporta-val szintén többször beszéltünk online. Írtam nekik, hogy jövök, és bár mindkettejükkel nem tudtam találkozni, Amandával végre megihattunk együtt egy kávét, megölelhettük egymást és felvillanyozott új ötletekkel. 

Bloomington az elmúlt évek során a „Demenciabarát Amerika” (https://dfamerica.org/overview-and-5-key-messages/) tagjává vált, ami tulajdonképpen közösségek, szervezetek és magánszemélyek országos hálózata, alapja a sikeres minnesota-i modell. A hálózat nem állami irányítású, és arra törekszik, hogy a közösségek szerte az Egyesült Államokban felkészültek legyenek a demenciával élő emberek és a gondozók támogatására. Ahhoz, hogy egy település/szövetségi állam demenciabarát legyen, bizonyos kritériumoknak meg kell felelnie, majd ki kell tölteni egy részletes jelentkezési lapot, ami alapján eldől, hogy az adott hely jogosult-e a cím használatára. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Tempe is, Phoenix is ennek a hálózatnak a tagja, igyekszem kapcsolatba lépni velük.

De vissza Bedfordba: Daynáékon keresztül tudtam arról, hogy éppen azon a héten lesz egy ilyen „túra” és jelentkeztem rá. Bedford körülbelül félórányi autóútra található Bloomingtontól, úgyhogy igazán nem nagy kitérő. Egy kis idősek otthonához érkeztünk, ahová belépve nagyon kedvesen fogadtak és elkísértek a leghátsó szobához, ahol nagy vonalakban elmondták, mi vár rám, majd „felöltöztettek”. Kaptam egy hatalmas kesztyűt, egy olyan szemüveget, amin keresztül alig láttam valamit, és egy fülhallgatót, amiben folyamatosan szólt a rádió. Ezen kívül még egy talpbetétet be kellett raknom a cipőmbe, amiből kis tüskék álltak ki, de nálam ez ellenkező hatást ért el, ahelyett, hogy fájdalmat okozott volna, kifejezetten jól esett, ahogy masszírozta a talpamat. Ott álltam a folyosón, nem láttam igazán semmit, nem is hallottam jól, ekkor odajött hozzám a program egyik lebonyolítója és elmondta az instrukciókat.

Öt különböző feladatot sorolt fel, amiből nagyjából annyit jegyeztem meg, hogy csináljak valamit a terítékkel, vegyek ki gyógyszert és írjak fel barna dolgokat, amiket a boltban vettem. Biztos voltam benne, hogy nem barnát mondott, mert annak nem sok értelmét láttam, de akkor így értettem. A fülemen zúgó rádió miatt tehát a kéréseinek csekély hányadát tudtam kihámozni, azt is csak nagyjából. Visszakérdezni nem lehetett. Ezután bevezettek a szobába, ahol félhomály volt, és hat percet kaptam, hogy végrehajtsam a feladatokat. Rajtam kívül több résztvevő bolyongott a szobában, ők is ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint én.

Először az asztalhoz mentem, ahol tányérokat, poharakat, evőeszközöket láttam. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is volt a feladat: pakoljam el? Terítsek meg? De hová pakoljam el? Konyhát, mosogatót nem láttam. Kicsit összébb raktam a kupacot, mentem tovább. Az asztal mellett állt egy kredenc, rajta pénztárca és apró. Bár erre nem kaptam utasítást, de pár aprót beletettem a tárcába, amennyire a kesztyű engedte. Ki tudja, hátha mondták, csak nem értettem alapon. Megkerültem az ágyat, amire ruhák voltak ledobálva, ahhoz nem nyúltam. Bementem a fürdőszobába, ahol felkapcsoltam a villanyt, és megláttam a gyógyszeres fiolákat. A hatalmas kesztyűkkel szinte lehetetlen volt kinyitni a tetejüket, nagy nehezen sikerült két tablettát kivennem az egyikből, és ott hagytam a mosdó szélén. Kijőve a fürdőből egy komód mellett találtam magam, annak a tetején volt egy csíkos jegyzetfüzet. A lista! Egyszerre eszembe jutott, hogy most kell a barna dolgokat felírnom. Jó, de milyen barna dolgokat lehet kapni a boltban? Megint arra gondoltam, hogy biztosan nem kértek tőlem olyat, hogy barna színűek legyenek, mert ennek semmi értelme sincs. Nagy keservesen megfogtam a tollat, és leírtam, hogy kenyér és csokoládé – ennél több nem jutott eszembe és sürgetett is már az idő. Láttam még egy szétszedett elemlámpát, amit viszonylag gyorsan össze tudtam rakni, aztán letelt az időm és kihívtak a szobából. Mire letelt a hat perc, iszonyúan elkeseredett lettem, hogy egyrészt fogalmam sincs, hogy mit miért csinálok, másrészt, amit elkezdtem, azt sem tudtam igazán befejezni.

Szerencsére ezután sem hagytak magamra a tapasztalásaimmal, a másik szobában levehettük a kiegészítőket, leültünk körbe és megbeszéltük, hogy ki hogyan érezte magát. Ez persze vezetett megbeszélés volt, és aki vezette, ő maga bent ült végig a szobában, figyelte, hogy mit csinálunk, sőt, nem csak figyelte, hanem jegyzetelt is. Pontosan elmondta, hogy kinek mi lett volna a feladata, és ahhoz képest mit csinált, majd mi is elmondtuk, hogy miért azt csináltuk.

Elég részletesen beszélt a demenciával járó tünetekről, és elmondta, hogy tulajdonképpen ez nem csak a memóriát érintő probléma, a baj az, hogy az agy nem kommunikál megfelelően a többi szervvel, ezért aztán beszűkül a látás, csoszogóvá válik a járás (mert nem megfelelő az utasítás a lábemelésre), a kéz már nem úgy fog meg dolgokat, és nehéz az összetett feladatok végrehajtása. Megkérdeztem, hogy a folyamatosan szóló rádiónak mi a jelentősége. Elmondta, hogy az, aki demenciával él, egy idő után már nem tudja megkülönböztetni a háttérzajt attól, amire figyelnie kellene – ahogy én sem hallottam és nem is értettem, amit mondtak nekem – és mindent egyforma erőséggel (vagy éppen gyengeséggel) hall. Emiatt érdemes kikapcsolni a televíziót, rádiót, ha a beteggel szeretnénk megbeszélni valamit. Az egyik résztvevő megjegyezte, hogy ő éppen most jön a fülészetről és a vizsgálat szerint hallókészülékre lenne szüksége, emiatt őt egyáltalán nem zavarta a fülén szóló rádió, viszont az instrukciókat sem hallotta. Azt a választ kapta, hogy sürgősen vásároljon hallókészüléket, mert a demencia kialakulásához bizony hozzájárul az, ha valaki nem hall jól. Kérdeztek minket a talpbetétről is, rajtam kívül mindenkinek kellemetlen fájdalmat okozott, de elmondták, hogy annyi más gondjuk volt a feladatok végrehajtásával, hogy ezzel tulajdonképpen nem is foglalkoztak. Így próbáltak a program megalkotói rávilágítani arra, hogy a mélyben megbújó fájdalom milyen feszültséget kelt az emberben, még akkor is, ha tudatos szinten nem is foglalkozik vele.

Mindannyiunkat, akik a csoportban voltunk, mélyen felkavart a fenti élmény. Azok, akik hozzátartozóként voltak jelen, sírtak, és elmondták, hogy most végre értik, mi minden zajlik szerettükben, néhány dolog a helyére került bennük. Egyikük könnyek között megjegyezte, hogy az ő apukája már nem az, akit ő apukájaként ismert. A válasz, amit kapott talán másnak is segíthet: „Ő ugyanaz a személy, de más képességekkel”.

Mimi rögtön a megérkezésünket követő héten kezdett el iskolába járni, mert itt sokkal hamarabb, már július 22-én indult a tanév. Így eleve pár hét lemaradással és nulla nyelvtudással, de annál nagyobb bátorsággal és kíváncsisággal vágott bele az új kalandba. Magyarországról nem tudtuk beíratni, de tudatosan úgy kerestünk albérletet, hogy mindenképpen ennek az iskolának a körzetébe tartozzunk, mert azt szerettük volna, hogy ide kerüljön, és a felvételnek szigorú feltétele a körzetesség. Ahová ő jár – Rover Elementary School – egy állami iskola, viszonylag kicsi, minden évfolyamban két osztály van, és ötödikes korukig tanítják a gyerekeket.

Ahogy beléptünk a kapun, egy pulttal találtuk szemben magunkat, ahol az iskolatitkár Ms. Rachel intézi mindenki ügyeit. Őt már a „ismertük”, hosszasan leveleztünk vele a (végül sikertelen) előzetes beiratkozás miatt. Segített kitölteni a papírokat, és ekkor lepődtünk meg először azon, hogy tényleg minden kétnyelvű, a nyomtatványok hátoldalán akár spanyolul is kitölthettük volna ugyanazt. Amikor készen lettünk, fellapozott egy füzetet és azt mondta: „Rendben Mimi, Mrs. Adams osztályába raklak, holnap várunk szeretettel”. Annyi instrukciót kaptam, hogy feltétlenül legyen a gyereknél víz és ennivaló, és reggel ugyanide hozzam be, első alkalommal ő beviszi, második naptól kezdve viszont neki is udvaron keresztül kell bemennie, mint a többieknek. Ez remek lesz, gondoltam magamban, mert fogalmam sincs, hogy működik a reggeli „leadás”, azt sem tudom, délután hol fogom visszakapni a gyereket, de ne szaladjunk ennyire előre, először birkózzunk meg az első nappal. Igyekeztem visszaemlékezni, hogy hogy is volt ez Annamariékkal, de őszintén, fogalmam sem volt. Megpróbáltam összeszedni, hogy ha engem bedobnának egy olyan országban egy iskolába, aminek nem ismerem sem a nyelvét, sem a szokásait, mi az, ami segítséget jelentene (nem sok minden jutott eszembe). Csomagoltam neki finomságokat, sok vizet, egy füzetbe pedig beírtam néhány alap mondatot angolul, amire szüksége lehet: „Miminek hívnak”; „ki szeretnék menni a mosdóba”; „nem érzem jól magam, kérem, hogy hívja fel az anyukámat” – és ezeket átbeszéltük, hogy melyik mondat mit jelent, hogy tudja, mikor kell megmutatni. Érdekes, az nem jutott eszembe, hogy magyarul is mellé írjam szegénynek, bíztam a memóriájában. A pultnál elköszöntünk egymástól és Ms. Rachel bekísérte az osztályába. Én nem mehettem vele, és az osztályfőnökkel sem találkozhattam. A napközbeni történésekről ezek után viszonylag keveset tudtunk meg, mert nem sokat értett abból, ami történik, csak sodródott az eseményekkel. Szó szerint egyébként, mert az egyik osztálytársa annyira beleélte magát a segítésbe, hogy egész nap tologatta a folyosón oda, ahová éppen menniük kellett. Délután a kijáratnál szerencsésen megtaláltuk egymást, azután már gyorsan megtanultuk az itteni rendszert. Reggel hosszú kocsisorok kígyóznak az iskola előtt, a tanárok irányítják a haladást, integetnek, mikor kell megállni, mikor lehet menni. Az udvar felől kell bemenniük, a legtöbb gyerek csak kiugrik a kocsiból, és szalad is be. Mi leparkolunk és elkísérem Mimit a kerítésig, ott köszönünk el egymástól és délután ott is találkozunk. A szülők tényleg úgy búcsúznak, ahogy a filmekben látjuk: „Szia Kicsikém, nagyon szeretlek! Egész nap hiányozni fogsz, délután jövök érted! Legyen csodáááás napod!” Délután ugyanez a hosszú kocsisor áll az iskola előtt, az osztályfőnökök kikísérik az osztályukat az iskola elé, ahol a gyerekek beugrálnak a kocsikba/megtalálják a tűző napon elaszalódott felmenőjüket és utána szállnak be együtt a kocsiba. Gondoltam rá, hogy később, amikor már nem lesz ennyire meleg, esetleg átváltunk biciklire, de egyelőre ez elképzelhetetlen.

Kihasználva a rövid találkozási lehetőséget, amikor Mimi tanítója kikísérte a gyerekeket az iskola elé, bemutatkoztam neki. Mrs. Adams elképesztően kedves, fiatal és lelkes, Miminek borzasztóan örült. Mondta, hogy próbál vele beszélgetni (telefonon, fordító programmal), és milyen jó, hogy tud olvasni, és be is tudja gépelni a választ. Két nap múlva viszont odaintett magához, és elmesélte, hogy kicsit pityergett (mármint ő), mert annyira sajnálja Mimit, hogy nem tud megszólalni angolul, és ő nem is érti, mert lám, én milyen szépen beszélek. A gyerek esetleg direkt nem szólal meg, dacból? Javasolta, hogy itthon beszéljünk inkább angolul vele. Először nem tudtam hová tenni ezt a megjegyzést, de aztán rájöttem, hogy neki valószínűleg senki sem szólt, hogy mi egy hete érkeztünk. Így aztán küldtünk neki egy hosszabb bemutatkozó emailt, ami után már simábban mentek a dolgok.

A füzetet, amibe beleírtam a mondatokat, csak néhányszor használta végül, mert egyrészt kiderült, hogy 2024 van, és a tanárok a google translate-n keresztül kommunikálnak a gyerekkel, másrészt kézjeleket is használnak. Arra, hogy a mosdóba kell menni (a WC szót nem használják, csak „restroom” és „bathroom” található errefelé), van egy jel, amit csak felmutatnak a tanárnak és már mehetnek is. Ez főleg akkor praktikus, ha az óra közepén kell kimenniük, így nem akasztják meg annak a menetét. Csengő sem nagyon van, napközben pedig többféle óra váltogatja egymást, szünetekkel. Napközi, házi feladat nincs, reggel 7:50-től délután 14:50-ig tart a tanítás, pénteken csak 13 óráig. A másodikosoknak az alábbi óráik vannak: olvasás, írás, matematika, környezetismeret (science), társadalmi ismeretek (social studies), számítógépes ismeretek, művészet – ez gondolom rajz (art), zene, torna, könyvtár. A könyvtári órájuk kedden délutánra esik, akkor kell visszavinni az előző héten kivett könyvet és ekkor lehet újakat kivenni. A könyvtár pontosan az iskola közepén van, szép szellős polcokkal, így elkerülhetetlen, hogy mindenki könyvtárba járjon, mert az osztálytermek azon keresztül érhetőek el. Zene (ének) és rajz csak hetente egyszer van, torna kétszer. A tornaóra annyira laza, hogy még csak át sem kell öltözni.

A szünetekben kimennek az udvarra (az 50 fokban is), emiatt én eléggé aggódtam, de Mimi megnyugtatott, hogy a játszótér, ahol vannak, fedett, igaz, az ebédlőhöz sorakozni a tűző napon kell. Sapkát, kalapot hordani nem szabad, ezt külön kiemelték a házirendben, amit a beiratkozásnál kaptunk, és elég vaskos kiadvány. Külön alá kellett írnom egy papírt arról, hogy elolvastam, és megértettem, ami benne van. Az elmúlt tíz évben sok minden változott, például ingyenes lett az iskolai étkeztetés minden állami iskolába járó gyerek számára, ez reggelit és ebédet jelent, tízórait mindenki magának hoz. Mimike, aki otthon a menza reklámarca lehetne, mert mindent jóízűen megeszik - sőt, többször jelezte, hogy inkább nekem is úgy kellene főznöm, ahogy az iskolában (és főleg az óvodában), mert az finom - mélyen megrendült az itteni állapotok miatt. „Nem csak az a baj anya, hogy undorító, amit kapnak enni, hanem az is, ahogy esznek – az egyik gyerek például összekeverte a savanyú uborka levét a ketchuppal és megitta”. Ahogy nézem, minden héten ugyanazt kapják, nincs nagy variálás, csirkeszárny, hamburger, mac&cheese, quesadilla, péntekenként pedig pizza. Zöldség ritkán, gyümölcs viszont minden nap, de azt nem lehet külön kérni, el kell venni az egész tálcát, és aztán félrepakolni, amit nem kérsz. Mimi szerint büdös is van az étkezőben, egyáltalán nem akar ott enni, viszi magával az otthon csomagolt szendvicset és néha vesz a félrepakolt gyümölcsök közül. Szerencsére elhoztuk Annamari uzsonnás táskáját, amit még Bloomingtonban vettünk tíz éve, és most Mimi hordja nagy büszkén minden nap (a többieké nem ilyen menő, ezt tőle tudom).

Rengeteg a külön program, szinte minden hétre jut valami. A science órához kapcsolódóan csokit olvasztottak, amihez előzetesen készítettek egy fényvisszaverős dobozt alufóliából és pizzakartonból. Mondjuk felesleges volt ez a nagy felhajtás, mert így is, úgy is elolvad a csokoládé a 48 fokos kinti hőmérsékleten, de a gyerekek élvezték. A szülőknek gyümölcsöt kellett küldeniük aznapra és azt mártogatták a megolvadt csokiba. A múlt héten minden napra kitaláltak valamit, hogy milyen kiegészítőben menjenek a gyerekek, amitől vidáman teltek a napok: hétfőn kalap (aznap nem volt tilos), kedden vicces zokni, szerdán állatmintás ruha, csütörtökön a tenger volt a téma, így válogattuk a ruhákat.

Sok az adománygyűjtő esemény, például a könyvvásár, amit a szülői munkaközösség szervez, a befolyt pénzből mindenfélét támogatnak, amire éppen szükség van. Az iskolához tartozó kertet is elsősorban ez a munkaközösség tartja rendben, általában kéthetente hétvégén lehet csatlakozni a kertészkedéshez. Egyik vasárnap reggel felkerekedtünk, kaptunk is feladatot, a mozgáskorlátozott bejárathoz ültettünk fodros kelt, kaprot és egy virágot, amit nem ismertünk. Minden eszköz kikészítve várt ránk, kesztyűt húztunk és munkához láttunk, locsoltunk, ástunk, ültettünk, közben ismerkedtünk a többi szülővel. Miután elkészültünk az ültetéssel, még kiszedtük a dinnyét a tök közül, mert patkány rágta a dinnyéket, így meg kellett válni tőle. Minden zöld hulladék ment az aprítógépbe, majd a komposztba. Pontosan tíz órakor megköszönték a munkánkat és azt is hozzátették, hogy azok a gyerekek, akik kerekesszékkel érkeznek reggel az iskolába, bizonyára nagyon fognak majd örülni, ha kikel, amit vetettünk. Azóta figyelem, hogy növekednek-e már, de még nem bújt ki sem a kapor, sem a virág.

Láttam olyan felhívást is, ahol snack-et (rágcsálni valókat) gyűjtöttek a tanároknak, köszönetképpen a munkájukért. Ez átfedésben volt a fogadóórák hetével, amikor is végre bemehettünk az iskolába és láttam, hogy hogy néz ki az osztályterem, milyen az egész épület belülről. Igazán inspiráló a közeg, én is szívesen tanulnék itt.

Mindhárman mentünk a fogadóórára, ahol Mrs. Adams megmutatta az összes felmérőt, amit írtak, minden héten van valamilyen számonkérés, így már most elég vaskos a paksaméta. Matematikából körülbelül ugyanott tartanak, ahol otthon, az olvasást, írást nem tudom. Miminek nagyon furcsa, hogy a többiek nem kötik össze a betűket, ők pedig a csodájára járnak az ő kézírásának. Vannak olyan feladatok, amit egyelőre magyarul old meg, például a három kismalac történetét neki könnyebb volt így leírni, amihez rajzolt is. Mrs. Adams el volt ájulva a rajztól és megkérdezte, hogy minden gyerek ilyen szépen rajzol-e Magyarországon. Természetesen azt válaszoltuk, hogy igen. Külön kiemelte, hogy a matek milyen jól megy neki, szinte hibátlan az összes tesztje. A nyelvtani feladatokat nem érti, de viszonylag ügyesen lemásolja a tábláról. Mrs. Adams azt is elmondta, hogy Mimi az egyetlen európai gyerek az iskolában, és milyen jó, hogy a google translate működik magyarul, mert bizony van olyan tanulója, akinek az anyanyelvét nem ismeri ez a program.

A sok spanyol ajkú lakos miatt itt eleve minden kétnyelvű, így az iskolák is felkészültek és külön programjuk van arra, hogy az angolt, mint idegen nyelvet oktassák. Mimi rögtön bekerült ebbe a programba, először egy tesztet kellett kitöltenie, hogy melyik szinten van – ezzel viszonylag hamar készen lett. Azóta hetente négy külön angol órája van. A tanár alkalmat kerített rá, hogy kicsit ismerkedjenek Magyarországgal, nézegettek képeket Budapestről, és Mimi megmutathatta a térképen, hogy hol lakik.

Összességében azt remélem, hogy jól érzi magát, sosem mondta még, hogy nem akar iskolába menni, azt is csak kétszer, hogy most már menjünk haza. Az osztálytársai elképesztően támogatóan viszonyulnak hozzá, és nem piszkálják amiatt, hogy még nem megy neki még az új nyelv – ezt Mrs. Adams is megerősítette, aki úgy fogalmazott, hogy a gyerekek szabályosan „ünneplik”, ha mond valamit angolul. Ezt én is észrevettem egyik délután, amikor mentünk haza: három kislány integetett utánunk, és kiabáltak, hogy „Bye, Mimi!”, mire ő megfordult, visszaintegetett nekik, és ő is mondta, hogy „bye”. Ezután a kislányok boldogan összesúgtak: -Hallottátok, azt mondta, hogy bye!!!