Windsorból kétféleképpen lehet eljutni Detroitba: vagy hídon, vagy az alagúton keresztül, ami a csatorna alatt vezet. Mi utóbbit választjuk. Karesz kocsiját „odaát” hagyjuk, majd busszal visszajönnek, mondják, és hatan beülünk a kocsiba.

Dóri már előre szól, hogy a határon őt mindig hosszasan faggatják, készüljünk most is erre – így is lesz. A határőr sokáig nézegeti az útleveleket, aztán végigkérdezi, hogy ki honnan jött és hova tart. Aztán becsukja a bódéja ablakát. (rossz jel!) Kicsit később kinyitja, kapunk egy bóját az autónk tetejére és már mehetünk is csapatostul a kikérdező terembe. Nem iroda jellege van, inkább orvosi váróteremnek néz ki, sokan vagyunk, persze mind külföldiek, a határőr alig tudja kiejteni a papírra írt neveket. Egy idő után sorra kerülünk mi is, menjünk egyszerre, kérik. Ismét megkérdezik, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk? Kocsisok álljanak külön. Rendben, tehát akkor még egyszer, ki megy Bloomingtonba? Ki lakik Windsorban? Ki magyar? Ki kanadai? Elmagyarázzuk, hogy a Kocsisok mennek Bloomingtonba, ott lakunk, eddig Windsorban voltunk, de csak látogatóban, mert Dóri, aki János tanítványa volt, meghívott minket, Karesz eleve windsori, ők barátok, most elkísérnek minket Detroitba körülnézni, aztán mindenki megy dolgára. Túl sok az információ, leültetnek minket, a határőr hosszan kattintgat a számítógépén. Végül a vallatószobát elkerüljük, elengednek minket, úgy tűnik, a kocsit sem forgatták át nagyon. A hírek szerint ezen az állomáson mindig megörülnek a „problémás betegeknek”: leginkább kanadaiak meg amerikaiak használják ezt az átlépőt, őket minek vizsgálni, így kapóra jön egy-két közép-európai. No, meg afrikai és ázsiai, akik velünk együtt türelmesen várakoztak sorukra.

Megérkeztünk hát Detroitba, leparkolunk egy parkolóházban, az alagút kijáratától úgy húsz méterre. Detroit nem éppen a legbiztonságosabb város a világon (sőt), szinte csak bűnözők lakják. A maradék lakosság túlnyomó többsége fekete, és alacsony státuszú. Valaha gazdag város volt, ennek nyomait látjuk a belvárosban. Aztán ahogy tönkrement az autóipar, lassan belehalt a város is, a tehetősek, és az autóipar elköltözött a ma is prosperáló elővárosokba, le délre, talán, külföldre, Ázsiába, no meg Windsorba, úgy ötszáz méterre, amint előtte nap láthattuk is. Hiába a számtalan próbálkozás a rehabilitációra (most éppen villamost építenek, de kinek?!), a külvárosban bandaháborúk folynak, kiégett, elhagyott házak és lepusztultság mindenhol.

Először a General Motors székházába megyünk, ez az egyik olyan irodaház, ami most is működik. Látszik, hogy nagyon aprólékosan megtervezték, minden részlet a helyén. Henger formájú tornyok egymás mellett szimmetrikusan, belül sok pihenőfülke minden emeleten, ez is olyan, mintha autóban ülnél. Az emeletek között mozgólépcsőn, lifttel vagy feljárón lehet menni – utóbbi olyan burkolattal fedve, mintha guminyomok lennének rajta, és a korlát kapaszkodója is gumi. Az épületben persze irodák vannak, de szálloda, kiállítóterem, miegymás is van, láthatólag a GM-nek fontos, hogy a kihaló belvárosban legyen a központja.

Az épületből eljutunk a „People mover”-hez, ami egy monorail, szintén az egyik rehabilitáció keretében épült, vezető nélküli szerelvények futnak a belváros körül, de csak egy irányban, viszont meglepő gyakorisággal, és gyakorlatilag üresen. Veszünk jegyet, ami token, az automata lelkesen elfogadja a húsz dollárost, majd cserébe vagy harmic tokennel leszünk gazdagabbak. Mint később megtudjuk, ez most már nálunk is marad, visszaváltani nem lehet, halljuk az örömhírt egy nagy nehezen megtalált helyi alkalmazottól. Felszállunk, rajtunk kívül még két, láthatólag európai, várostervezéssel foglalkozó turista van a vonaton, meg egy-két tömegközlekedési alkalmazott. Szép helyen megyünk, a felhőkarcolók között, aztán ki a folyópartra (ami igazából csatorna), végül visszakanyarodunk, számtalan díszes templom mellett megyünk el, aztán leszállunk ott, ahol felszálltunk. Egy kör kb. 20 perc, gondolom azért is ilyen gyors, mert utasokat nem, vagy csak alig szállít. Vasárnap van, a belváros fő utcáján, a kétszer három sávos úton két (!) kocsi megy el, az egyik azokból is rendőrautó. Rajtunk kívül még néhányan lézengenek ott, ők is turisták, és fehérek, páran nyilvánvalóan külföldiek. Karesz sokat tud a felhőkarcolókról, mesél nekünk. Mindegyiknek saját stílusa van, és még a liftgombok is ahhoz készültek. Nézzük meg az azték palotát! A bejárat impozáns, bent eláll a lélegzetünk, körben a falak mozaikkal kirakva, és tényleg, a liftnél is ugyanezek a motívumok bukkannak fel. Tovább megyünk, az egyetemnek is van pár épülete itt, gondolom, azért vitték be a belvárosba, hogy valami életet varázsoljanak oda, kevés sikerrel. Visszaérünk a fő utcára, ahol hangszórókból szól a zene. Ezt végképp nem értjük. Talán azért, hogy ne legyen olyan feltűnő ez az iszonyú csönd? Valahogy még jobban fokozza a hatást. Ha a város fekete-fehér lenne, azt hinném, hogy egy Tarkovszkij filmben vagyok.

Egy kávézó mellett végre látunk néhány helyit, sakkoznak, és elhúz mellettünk pár motoros. Fektetik le a síneket az új villamoshoz, látjuk az építkezést. Dóri és Karesz azt mondják, eddig minden kísérlet kudarcot vallott, senki sem akar visszaköltözni. Szoktak fesztivált is rendezni, de olyankor csak azért merészkednek ide az emberek, mert méterenként áll egy rendőr.

Délután muszáj elindulnunk visszafelé, hosszú az út Bloomingtonig. A parkolóházba alig jutunk be, az ajtó, amin kijöttünk, zárva, a másik behegesztve. Végül csak ott tudunk bemenni, ahol behajtottunk. Dóriékkal megosztozunk a maradék huszonpár tokenen, a többségét nekik adjuk, ők jobban tudják használni, ha átjönnek pörögni Detroitba.

Az autópályáról még látjuk az óriási pályaudvar épületét, az ablakai kitörve. Gyönyörű épület lehetett, mint annyi más Detroitban, de már az enyészet sorsára jutott. A hirhedt külvárosokból mást nem is nagyon látunk, ez az előnye az amerikai autópályáknak.

Ebben a városban bármikor különösebb nekikészülés nélkül meg lehetne rendezni bármely posztapokaliptikus filmet. Igazából a belvárost is a sok jelenlévő rendőr tartja biztonságban. Szomorú.

Detroit belvárosa, 1951-ben. Forrás: www.detroittransithistory.org