Gondoltam, feltámasztom a blogot az utolsó hétre, és leírom még a bennem maradt néhány gondolatot, eseményt. Régen jelentkeztem utoljára, ennek legfőbb oka (a lustaság mellett) az volt, hogy egy ártalmatlan cipőbekötés alkalmával sikerült úgy beakasztani a derekamat, hogy egy hónapig gyakorlatilag mozdulni sem tudtam, a rákövetkező hónapban is csak óvatosan. Köszönhetően a fejlett orvostudománynak ebből két hétig szinte nem is tudtam magamról - olyan erős gyógyszereket írtak fel az ügyeleten, ami egy elefántot is kiütött volna. Itt egy kicsit másképpen működik a receptfelírás, az orvos közvetlenül a gyógyszertárnak küldi el a felírt orvosságokat, adagot, és aztán a gyógyszertár hív fel, hogy mehetsz értük. Amikor úgy gondolják, hogy már elfogyott, akkor újra felhívnak, és mehetsz "feltöltésért". Így aztán nem csak a kólát lehet vödörszámra inni, mert az éttermekben, ha kérsz üdítőt, akkor azt nem egy pohárral értik, hanem ahogy fogy a poharadból, rögtön utántöltik, hanem fájdalomcsillapítót, nyugtatót és egyéb finomságokat is addig szedhetsz, amíg akarsz - kivéve, ha az orvos közben fel nem hívja a gyógyszertárat, hogy most már elég. Szerencsére viszonylag hamar kiderült, hogy a biztosításunk nagyrészt fedezi a csontkovácsot, és errefelé ez teljesen normális, hogy hát- és minden egyéb fájás esetén felkeresel egy ilyen rendelőt. Dr. Goody-nak hálás köszönet!

Bloomingtonban az egyik legszembeötlőbb különbség Budapesthez képest az, hogy itt mindenki mindig ráér. Gyakorlatilag bárhol és bármikor megállhatsz (vagy megállítanak) egy kis csevegésre, ez az un. "small talk", ami általában tényleg nem több néhány percnél. Első és legfontosabb szabály, hogy meg kell kérdezni mindenkitől, hogy hogy van, amire az a válasz, hogy jól vagy kitűnően. Aztán tőled is megkérdezik ugyanezt, ha többen vagyunk, akkor mindenkitől egyesével végigkérdezik, enélkül nem indulhat beszélgetés.  Ezek a csevelyek Angliával ellentétben nem az időjárásról szólnak, hanem arról (az én esetemben), hogy milyen jó, hogy találkoztunk, milyen szépek a gyerekek, honnan jöttünk, milyen nyelven beszélünk, és Magyarország biztosan nagyon érdekes hely lehet, Általában az is hamar kiderül, hogy hallva a nyelvünket nem is véletlenül kérdezik, hanem megismerik, mert a családjukban voltak magyar felmenők. Egyik alkalommal egy túraboltban köszöntek ránk magyarul, mert az eladó néhány hónapig Szegeden tanult és emlékezett a köszönésre. Furcsa módon csak arra, így amikor János megemlítette neki, hogy keddenként eljöhetne a magyar kávéházba, csak annyit mondott: "Man, I tried once. I was sweating bullets" - vagyis annyira nem ment a magyar, hogy kiverte a veríték.

Ugyanez a ráérős tempó igaz a közlekedésre is. Nem dudálnak le az útról, mindenki betartja a szabályokat. A kereszteződésekben nem a jobbkéz szabály érvényes, helyette az autókat stoptábla állítja meg. Ez roppant praktikus, érkezés sorrendjében lehet tovább haladni, így csak négyig kell tudni elszámolni (maximum). Ha nagyjából egyszerre érkezünk, akkor vicces integetés alakul ki, de azért lehet tudni, hogy a pickup-os fog először elindulni, ők itt a helyi "nehézfiúk. Piros lámpánál pedig ki lehet kanyarodni jobbra, kivéve, ha tábla tiltja. 

Amerikához képest meglepő módon egészen fejlett itt a tömegközlekedés is.  Egy Kaliforniából elszármazott apuka szerint ott is van tömegközlekedés, "but for no practical reason", ő sem érti amúgy minek úgy általában, hiszen mindenki autóval jár. Tőlünk az egyetemre minden órában (!) jár egy busz, a campus pedig olyan nagy, hogy saját buszhálózata van, amit a hallgatók ingyen használhatnak, továbbá éjszakai járatok is léteznek. Utóbbit nem volt merszünk kipróbálni,nem is járnak felénk, mondjuk, de a hagyományos járatokat egészen gyakran használtuk, főleg János. Az elejére fel lehet rakni a bicikliket, mindenki az első ajtón száll fel, bemutatja/megveszi a jegyét, leszálláskor pedig illik megköszönni a vezetőnek, hogy elhozott. Belül körben vastag fémdrótok lógnak, eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy ez a leszállásjelző, amit csak meg kell rántani. A buszmegállókat elég nagy kihívás megtalálni, gyakorlatilag nem látszanak, csak egy kis tábla van felfúrva a villanyoszlopra.  Ez a kisváros egyben a vicces közlekedési táblák városa is, még mindig jókat derülök a "deer xing" és "ped xing" feliratokon, amik az őzekre és a gyalogosokra figyelmeztetnek.

Iskolakezdés előtt és a tanítás végeztével "zebranénik" és "zebrabácsik" állítják meg a forgalmat, hogy a gyerekek biztonságosan átkelhessenek az úton. A mi zebranénink minden reggel valami fantasztikus új ruha- és hajkölteménnyel örvendeztet meg minket, így aztán jól indul a nap. Gyakran előfordul, hogy ugyanebben az időben valaki kutyát sétáltatva kelne át a zebrán. Ilyenkor a zebrabácsi/néni megállítja az autókat, az út közepén állva kicsit elbeszélgetnek (gondolom arról, hogy milyen szép a kutya), addig mindenki türelmesen áll, és vár. Ezek az emberek általában önkéntesek, nyugdíjasok vagy diákok, akik így segítenek. Az önkéntességnek nagy hagyománya van, ki-ki legjobb tehetsége szerint próbálja visszaadni a közösségnek azt, amit kapott. Ez lehet pénz vagy bármilyen más munka. Én az elején kifejezetten zaklatásnak vettem, hogy az iskolából kétnaponta kaptam e-mailt, hogy éppen milyen önkéntes munkára lehet jelentkezni. Aztán szépen lassan megértettem, hogy itt egy mély társadalmi elkötelezettségről van szó. Ez egy olyanfajta bevonódást eredményez, ami mélyre ereszti a gyökereit és a gyerekeket már kiskoruktól kezdve arra tanítja, hogy adni abból, ami neked van, dolgozni azért, hogy a körülötted levőknek könnyebb legyen, jó és fontos. Az iskola kapcsán ne gondoljatok bonyolult dolgokra: az anyukák bejárnak fénymásolni, segítenek a gyerekeknek a házi feladatok megírásában, vagy ha éppen egy speciális nevelési igényű gyerek kerül az osztályba (Mányiéknál ez történt), akkor a szülők ott voltak az osztályban és segítettek neki beilleszkedni addig, amíg az iskola vezetősége meg nem tudta oldani, hogy egy állandó fejlesztőpedagógus lehessen mellette. Ugyanígy segítik az időseket és a sérült embereket is, Találtam olyan, az önkormányzat által üzemeltetett honlapot, ahol az önkénteseket kereső szervezeteket kötik össze az önkéntesekkel - mindent fel lehet tölteni, mennyi szabadidőd van, milyen munkát szeretnél, stb. Magam is így találtam rá az önkéntes munkámra, amit nagyon élveztem: májusban volt egy kreatív idős fesztivál itt Bloomingtonban, aminek az előkészítésében vettem részt, illetve másodmagammal elkészítettük azt az értékelő kérdőívet, amit a résztvevők kitöltöttek és aminek alig várom az eredményeit. A hátfájás végül megakadályozott abban, hogy idősek otthonában is dolgozhassak, de remélem, lesz még rá alkalom. Bejártam viszont az egyetemre egy szintén idősekkel kapcsolatos előadásra, és minden olyan szervezetet végiglátogattam, akik itt aktív időskorral foglalkoznak. Ezeken az üléseken mindig el kellett mondani, hogy ki vagy, és miért jöttél, csakúgy, mint az anonim alkoholisták gyűlésein, pont, ahogy a filmekben látni. Kedvencem Joseph volt, aki 87 éves, Németországból menekült ide a második világháború alatt, és szinte mindig egyedüli férfiként volt jelen. Ő csak annyit mondott: "- Hello, Joseph vagyok, nyugdíjas és a férfinemet képviselem!" Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, nagyon érdekes, hogy mennyire másképp tenkintenek itt az idősödésre. Bízom benne, hogy az itt megszerzett tudást otthon is sikerül valamilyen módon kamatoztatni!

Változatlanul értetlenül állok a végtelen kedvesség és segítőkészség előtt, amit tapasztaltam. Főleg az eladók jeleskednek ebben, akik mindent megtesznek azért, hogy továbbra is az ő boltjukban vásárolj. Emlékszem, egyik reggel álmosan tipródtam a boltban, és próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik is volt az a kenyér a kétszáz féle közül, amit a gyerekek véletlenül megettek. Nehéz itt ilyen kenyeret találni, mert általában gumiszerű az állaguk és édesek, még ha aznap jónak is tűnik, másnapra ehetetlen. Gyakorlatilag azonnal ott termett mellettem egy eladó és megkérdezte, hogy miben segíthet. Elmondtam neki, hogy véletlenül a múltkor egy nagyon finom kenyeret vettem, de nem tudom, pontosan melyik volt az. Erre azt  mondta, vegyem meg az egyiket, amelyiket gondolom, és még ad egyet ingyen, hogy azt is megkóstolhassuk, és hátha így könnyebb eldönteni. Apróság, de nagyon jól esett, és ehhez hasonló dolgok szinte nap mint nap előfordulnak.

Csütörtökön volt a gyerekek utolsó napja az iskolában, ami főleg Annamarit töltötte el nagy szomorúsággal. A sok búcsúzkodás közepette elképesztő visszajelzéseket kaptam, nem győzték dicsérni őket, hogy milyen okosak, ügyesek. Aznap reggel a könyvtárossal beszélgettem, mert egy könyvet végül nem találtunk  meg, így azt ki kellett fizetnem. Azt mondta, hogy öröm volt nézni, hogy milyen gyorsan fejlődtek, hogy egyre komolyabb könyveket kölcsönöztek ki tőle, és mennyire szereti őket, mennyire fognak neki hiányozni. Úgy köszönt el tőlem, hogy köszöni, hogy megosztottam vele a gyerekeimet, és ugyanezt mondta az összes többi tanár is, aki tanította őket. Mondanom sem kell, hogy Mányitól az énektanár válik meg a legnehezebben, aki azt mondta, hogy remek zenész, és úgy énekel, mint egy angyal. Ez akkor derült ki, amikor elkezdték próbálni az Alice csodaországban c. darabot, amit nagy sikerrel elő is adtak nekünk, ahol Mányi Dodót alakította. Annamari nyelvi készségein pedig továbbra is ámulnak, szinte nem lehet megmondani róla, hogy nem itt született. Éppen tegnap kaptuk meg a angol tesztjének az eredményét, ami alapján gyakorlatilag felsőfokú szintet ért el. Hozzáteszem, hogy elképesztően keményen dolgozott azért, hogy ezt elérje!

Az év vége felé sok érdekes extra feladatot kaptak a gyerekek. Annamariék vállalkozni tanultak, "junior achievement" keretében meglátogatta őket egy fiatal lány, aki elmesélte saját tapasztalait. Lényegében arról van szó, hogy megpróbálják rávenni a gyerekeket, hogy találjanak ki valamit, aztán ötletüket váltsák üzletté. Aki Annamariéknál volt, úgy tett szert sok pénzre, hogy továbbgondolta a szilikon karkötőt, amit otthon is sok szervezet használ (pl. a rózsaszín a mellrák ellen küzdők színe), azt találta ki, hogy ez a karkötő legyen egyben radír is (hiába, Amerika bizonyos szempontból még mindig a lehetőségek hazája). Az osztályt kis csoportokra osztották, mindenki kapott kezdőtőkét, hogy megvalósíthassa az ötletét. Annamariék csoportja egy olyan rágcsakeveréket dobott "piacra", amiben volt sós perec és puha mályvacukor, zacskóját két dollárért árulták, ki kellett hozzá találni reklámot is, hogy miért is vegyék meg a többiek. Az egész iskolai játékpénzzel zajlott, persze a gyerekek örömmel megvették (valamiért itt az édes-sós keverék kelendő) a fantasztikus "trail mixet" és a végén még profitot is termeltek: 100 dollár volt a kezdőtőkéjük és majdnem 200 dolláros bevételre tettek szert. Azért egy kis csalás volt benne, mert a kezdőtőkén felül a szülők vették meg a hozzávalókat...

Indiana állam megyéit úgy tanulták, hogy mindenkinek magára kellett vállalnia egy megyét, amit bemutat. Készítettek tablót, térképet, maketteket az adott megyében található nevezetességekről, fényképeket, prospektusokat gyűjtöttek, ételeket főztek, aztán az egészet bemutatták az iskolának és a szülőknek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy bementünk az osztályterembe, és végignéztük, kérdeztük mindegyik megye képviselőjét, mit is tart fontosnak elmondani. Annamari Hamilton County-t mutatta be, és sok más mellett egy álriporttal készült, amit az egész család nagyon élvezett, miközben készítettük. Városszociológus apuka mi más is lehetne, mint a virágzó Carmel kiváló álpolgármestere, ugyebár.

https://youtu.be/7XfAVMtYmUs

Két héttel ezelőtt pedig sor került a negyedikes évfolyam igazi nagy megmérettetésére: úgy kellett toronymagasságból ledobni egy nyers tojást, hogy ne törjön össze. Ehhez a gyerekek bármilyen eszközt kitalálhattak, de volt néhány szabály, amit be kellett tartani: nem lehetett kívül rugó és ejtőernyő, sem semmilyen elektromos szerkezet. Kísérletezni kellett volna, de a szűkös erőforrások miatt mi egyből a végső változatot készítettük el: műanyag flakonban kifeszített hálószerűség óvta és rögzítette a tojást, az egész feltöltve keményítősziruppal, kívülről beburkolva kartonnal. Sajnos a tojás összetört.. Sokan sikeresen teljesítették a feladatot, a legjobbnak a cipős megoldás bizonyult, amikor is buborékos fóliába burkolták a tojást, kitömték a cipőt mindenfélével, végül az egészet még egyszer bebugyolálták buborékos fóliával. A tojás egyben maradt! Hozzátenném, hogy Annamari ötletén négy magyar villamosmérnök is dolgozott, akik szerint a mi megoldásunkkal biztosan nem törik össze a tojás, fizikailag lehetetlen és lőn! Ezúton szeretném megköszönni egy neve elhallgatását kérő barátunknak azt a kiváló ötletét, miszerint a tyúkot kéne ledobni, egyrészt fékezni tudja magát a szárnyával, másrészt, ha nem is éli túl a zuhanást, a tojás biztosan sértetlen marad. Ezzel egyben a helyi állatvédők újságjának is a címlapjára kerülhettünk volna. Azóta is remekül szórakozunk ezen! A verseny úgy zajlott, hogy kivonult egy tűzoltó autó az iskola udvarára, kihúzták teljesen a létráját, aztán a tűzoltók összegyűjtötték egy kosárban a versenytárgyakat és egyesével ledobálták a magasból. Persze mindent ki kellett bontani a végén, és bizonyítani, hogy a tojás ép maradt.

Mányiék az állatvilágot tanulták, ehhez kapcsolódóan kellett felépíteniük egy minikutatást. Mányi számomra érthetetlen módon vonzódik a hüllőkhöz, így ő a Garter snake-et választotta, ami nem tudom, mi lehet magyarul, és őszintén remélem, hogy otthon egyáltalán nem él. Errefelé viszonylag gyakori, szerencsére nem mérges, de kifejezetten ronda. Először címszavakat kellett gyűjteni a megadott témakörökhöz (lakóhely, táplálkozás, stb), aztán azokból mondatokat írni, végül a mondatokat kerek fogalmazássá alakították, és nem felejtkeztek el a forrásmegjelölésről sem. Utóbbi Jánost különösen meghatotta, azt mondta, hogy az ő óhazai hallgatói általában ezt elég gyakran elfelejtik, vagy fogalmuk sincs, hogy hogyan kell csinálni. Ezek után álltak neki a 3D-s ábrázolásnak, ami általában egy cipősdobozból kialakított élőhelyen mutatta be az állatot. Ennek a kutatásnak is az lett a vége, hogy mi (szülők és más osztályok) bevonultunk a terembe és megnézhettünk/megkérdezhettünk mindent, amire csak kíváncsiak voltunk.

A zeneiskolát is egész komolyan vette, a heti három óra és a gyakorlások következtében hatalmasat fejlődött, főleg technikailag. A zeneakadémia egyébként fantasztikus, gyakorlatilag meghatározza Bloomington kulturális életét. Esténként gyakran jártunk mindenféle koncertekre, ahol a hallgatók játszottak, de elhoztak ide Broadway musical-eleket, operákat, színdarabokat is. Volt jazz, szimfonikus zenekar, vonósnégyes, orgonakoncert - és mindez általában teljesen ingyenesen.

Az év végén több bemutatót is szerveztek nekik, egyénileg és csoportokban is meghallgatták őket. Én azt élveztem a legjobban, amikor az utolsó csoportos órára meghívtak egy tangózenekart, megtanultak két alapritmust és együtt játszottak tangót. Őrületes hangulat volt, a lábukkal verték a ritmust, miközben hegedültek. (anyuka titkokban hátul fejben táncolt) A záró koncerten aztán összes gyerek a színpadon volt, aki ebben a félévben itt tanult a zeneiskola vonós tanszakán, és folyamatosan kapcsolódtak be a tudásuk sorrendjében: először a legjobbak együtt, aztán a legeslegjobbak játszottak szólóban, végül a kisebbek is bekapcsolódtak, a végén mindannyian együtt zenéltek. Ezzel a videóval búcsúzom mára. (Mányi világítós zöld ingben, néha pont az ellenkező irányba húzza, de ez egyáltalán nem befolyásolja az összhangzást)

https://youtu.be/aVZastxr9IQ