Pénteken délután mentünk be először az iskolába körülnézni, ismerkedni. A tanárnő, aki az angolt tanítja nekik (mint idegen nyelv), vezetett körbe minket. Először az étkezőbe mentünk, ahol minden gyerek együtt eszik, függetlenül attól, hogy otthonról hozott-e ennivalót, vagy ott veszi. Ehhez meg kell jegyezni az osztályfőnökök nevét, mert az lesz ráírva a kosárra, amiben összegyűjtik az uzsonnás táskákat, még reggel. Ez egy nagyon fontos dolog, az elsők között volt, amit megvettünk. Hozzá kell „cseppmentes” kulacs, ez is fontos, nem lehet csak simán vizes palackkal bevonulni. A kulacsban csak víz lehet, egész nap az asztalukon van, bármikor ihatnak. A tanárnő próbált a gyerekekkel kommunikálni, bemutatkozott, és kérdezte, őket hogy hívják. Végül hosszas unszolásra, de megmondták. Kaptak egy angol-magyar, magyar-angol kis kéziszótárt, benne néhány fontos szó és kifejezés, elég praktikusnak tűnik. Szép lassan mindent elmagyarázott, megmutatta a termeket, az osztályfőnököket (egyelőre nem bírtam megjegyezni a neveket) és mindkét teremben megkért egy kisgyereket, hogy a következő héten segítsen Annamarinak és Mányinak. Annamarinak Hazel lett kijelölve, egy kislány, akinek az apja brit, az anyja francia, és egyébként két évvel ezelőttig Japánban éltek, vagyis három nyelven beszél! Aztán bementünk az angoltanár szobájába, ami szintén hatalmas. Itt fog minden nap egy kicsit külön is foglalkozni a gyerekekkel, azt mondta, ne izguljunk, iszonyúan hamar bele fognak jönni. Azért én izgulok!

Ötre már az egyetemnél voltunk, tanévnyitó és új kollégáknak ismerkedős kerti party. Itt is hatalmas park van, mint a városban mindenhol egyébként, grillezték a hamburger – és minden más húsokat, élőzene, sör, bor, limonádé. Kaptunk névtáblát, aztán leültünk beszélgetni, főleg a többi magyar családdal. Kicsit arrébb a gyerekeknek külön játszórész volt, ahol egyetemisták vigyáztak rájuk, és irányították a játékokat. Néhány kisfiú rögtön focizni kezdett, Mányi vágyakozva nézte őket. Kérdeztem, hogy megnézzük-e közelebbről. Na jó. Így mentünk egyre közelebb és közelebb, végül megállapítottuk, hogy ennyire ő is tud focizni, és kérdeztem, hogy lenne-e kedve beállni. –Szerinted beálljak, mama? Mondta, hogy szerintem nyugodtan, végül is a focihoz nem kell angolul tudni.

Nem telt bele néhány perc, és Mányi már boldogan focizott a többiekkel, a borzasztó hőségben. Hiába, a fiúgyereknek a labda olyan vonzerő, aminek nem lehet ellenállni. Végül egész végig, amíg ott voltunk, vagy focizott, vagy labdázott, és csak enni jött oda hozzánk. Neki talán nem lesz olyan nehéz a beilleszkedés!