-Minden este máshol fogunk aludni? – Majdnem. –És kocsival megyünk egyik helyről a másikra? – Igen. –Akkor ez olyan lesz, mint a vándortábor, csak autóval! – mondta Mányi a kirándulás első napján, Willoughby-ban, reggel.

Ideje volt felráznunk magunkat a kisvárosi tespedtségből, az őszi szünetre kisebb utat terveztünk, az útvonal: Niagara vízesés, Toronto, Windsor, majd vissza Bloomingtonba. Végül meglepetésként Detroitot is meglátogattuk, de erről majd később. Szerdán délután elindultunk, a Niagara vízeséshez csütörtök délutánra érkeztünk meg, közben megaludtunk a már említett Willoughby-ban. Sok városnak európai neve van errefelé, így átmentünk Genován, Edinburgh-on, és három különböző Londonon is. Szerencsére végig csodaszép időnk volt. A látvány mesés, bár maga a vízesés kisebb, mint amekkorának elképzeltem magamban a fényképek alapján. És sokkal csendesebb is, mint vártam. Mivel elég későn érkeztünk, sietünk a hajóhoz, ami egészen közel visz a vízeséshez. Vagyis, igazából mindkét vízeséshez, mert van egy kisebb az amerikai oldalon, és egy nagyobb a kanadain. Kapunk egyszer használatos esőkabátot és már indulunk is. Körülöttünk mindenhol szivárvány, egyik eltűnik, máris megjelenik a következő. Ahogy közel érünk, már inkább csak a párát látjuk, iszonyú erővel zúdul le a víz, persze mi is jól elázunk. A hajózás után kicsit messzebbről is megnézzük, innen a legszebb szerintem. Aztán, ha már itt vagyunk, mint az egyszeri turisták, benézünk mögé is: kiépítettek egy alagutat a vízesés hátába. Ismét kapunk esőkabátot, és elindulunk a lifttel lefelé. Először egy teraszhoz érünk, gyakorlatilag közvetlenül a vízesés mellé, oldalról is látjuk, elképesztő! Viszont az alagút többi része… egy alacsony, nedves barlang, amin van két „lyuk” ahonnan elvileg a szintén a vízesést kellene látnod, de valójában nem látsz semmit, csak a párát, és a néha befröccsenő vizet. Amúgy is eléggé félelmetes, mert a víz ereje miatt remeg az egész betonépítmény. Az éjszakát a Niagara Falls nevű városkában töltjük, ami Jánost Siófokra emlékeztette, főleg a főutcája miatt, ahol nem mertünk megállni.

Másnap irány Toronto. Egészen olyan, mintha Európában lennénk, érthető mértékegységeket használnak (km/h), és a közlekedés is borzasztó. , a kamionok össze-vissza előzgetik egymást, simán letolnak az útról, ha útban vagy, és a középső sávban döngetnek 150-nel.De itt végre a rendes (hat sávos) autópályát is kipróbálhatjuk. Ráadásul a városba bevezető úton van egy külön sáv azon kocsik számára, melyekben legalább ketten ülnek, ezen alig van forgalom, tényleg csak azok az autók használják, akiknek szánták. Mindig lenyűgöz az itt élők szabálykövető magatartása. Igaz, ha például 50-nel többel mész a megengedett sebességnél, 10 000 dollár lehet a büntetés, plusz széttépik a jogosítványodat.

Végre előbukkannak a felhőkarcolók, látunk villamost, vonatot, egészen izgatottak leszünk. Nagyváros! Leparkolunk egy parkolóházban és a CN Tower-hez megyünk elsőként. Mivel az idő továbbra is napos és tiszta, nagyon messzire ellátunk. A város fekvése gyönyörű, a tó hatalmas és mélykék vize van, a partján kis repülőtér, kikötő. A másik oldalon pedig felhőkarcoló felhőkarcoló hátán. Sok tetőn terasz és medence. Lemegyünk még egy emeletet, itt található a híres üveglap, amire csak az igazán bátrak merészkednek rá, mert alattad nincsen semmi, és meglehetősen rémisztő lenézni. Persze a falon mindenhol plakátok, hogy egy bálnacsaládot is elbírna, de azért nem vagyok nyugodt! Végül mindannyian ráálltunk és lenéztünk. Egy másik lifttel még feljebb mentünk, a legfelső kilátóba, innen is körbenéztünk, szédítő a magasság 447 méterrel vagyunk a város felett. És a liftben tényleg nincsen tizenharmadik emelet!

Mire végzünk a toronyban, ebédidő lesz, ezért a Szent Lőrinc piac felé vesszük az irányt, ami az útikönyvünk szerint a világ egyik legjobb élelmiszer piaca. Annyira azért nem lenyűgöző, de tényleg lehet érdekes dolgokat kapni. Kanadában előbb (október 13-án) ünneplik a Hálaadást, ezért főleg pulykát, és hozzá való tölteléket látunk, és persze bárányt is. A halasnál kötünk ki és fish and chips-et eszünk, de ha erre jártok, ne essetek ugyanebbe a hibába! Az alagsorban sokkal finomabb ételek vannak, csak mi már olyan éhesek voltunk, hogy nem volt türelmünk ott is körülnézni.

Egy nap borzasztóan kevés egy ekkora városban, ezért inkább csak céltalanul sétálgatunk, próbáljuk megérezni a hely hangulatát. Benézünk a PATH számtalan alagútjának egyikébe, ez a belváros alatt hálózó rendszer 30 km hosszúságú „sétálóutca”, számtalan bolttal és étteremmel. Mivel a föld alá van rejtve és klimatizált, télen a hidegtől, nyáron a melegtől óv, kényelmesen lehet vásárolgatni bármilyen időjárás esetén, és sok helyen kapcsolódik a metróhoz is, sőt, valójában a metróépítés lendítette fel magát az alagútrendszer kiépítését is.

Igazán akkor lesz érdekes a város, amikor végre besötétedik és felkapcsolják a felhőkarcolók fényeit. Hirtelen még több ember jelenik meg az utcán, focimeccsre sietnek – pólóban és rövidnadrágban, miközben én két egymásra húzott kabátban is majdnem megfagyok, ahogy lemegy a nap, egyből hideg lesz. Sétálgatunk még egy darabig, aztán visszamegyünk az autóhoz. A városból a kínai- és a portugál városnak nevezett részeken keresztül hajtunk ki, tényleg olyan, mintha Londonban lennénk.

A szállásunk felé nem bírjuk ki, és még egyszer elmegyünk a Niagara vízesés felé, kíváncsiak vagyunk, milyen lehet éjjel. Vajon ki van világítva? Gondolom, nem lepődtök meg azon, hogy igen. Találjátok ki, hogy milyen színű!