Kicsit több, mint hat hónapja élünk Bloomingtonban - eljött a féléves értékelés ideje. Az utóbbi egy hónap hektikussága ellenére szerencsére mindannyian jól vagyunk és továbbra is élvezzük az ittlétet.

A gyerekek megkapták az iskolában a bizonyítványukat, mindketten nagyon szép eredményeket értek el. Nem adtak nekik konkrét jegyeket  (itt amúgy szintén ötös skálán értékelnek, de nem számokkal, hanem betűkkel),  ehelyett egy grafikonon ábrázolják, hogy mi a kívánt cél, honnan indult az adott tanuló és hová kellene elérnie, és ehhez képest hol tart. A mi gyerekeinknek nem volt nehéz "150%-os" javulást produkálni az év elejéhez képest, amikor még a nyelvtudás hiányában mérhetetlen volt a tudásuk. Bár nem teljesen értem a papírt, amit hazaküldtek, de azt látom, hogy rengeteget fejlődtek, főleg a nyelvi készségek terén. Ezt nem csak látom, de érzem is: Annamarival néha már az is előfordul, hogy angolból fordít vissza magyarra kifejezéseket, például a hétvégén azt mondta : nincs út (no way) mama, hogy én oda menjek! Már nem emlékszem, mivel kapcsolatban mondta, de megütötte a fülemet, hogy lassan kezd fordítva gondolkodni. A múlt heti nyílt napra olyan szép fogalmazást írt, hogy csak ámultunk. 

Az iskolában sok helyen van számítógép - a termükben, a könyvtárban, és van külön számítógépterem is, továbbá az osztályban az Ipad-ok, amiket nem mindig osztanak ki, csak ha "dolguk" van rajta. Amikor a nyílt napra készültek, begépelték azt a bizonyos fogalmazást, amit aztán a "felhőbe" mentettek el és onnan  is nyomtatták ki - úgy tűnik, ezt  minden gyerek önállóan intézte. Amikor idejük volt, bármelyik géphez odaülhettek és dolgozhattak a feladataikon. A saját utazási élmény mellett ismét különböző "project" feladatokat is kaptak: mindig más csoporttal, vagy néha egyénileg kellett egy-egy témát feldolgozni, ami most Indiana állam növényzete és állatvilága volt. Annamari kiválasztott egy jellegzetes indianai virágot, lerajzolta, aztán "3D"-s keretbe rakta,  a harmonika-szerű keret egy-egy belső lapján lehetett elolvasni a jellemzőket. Állatnak a mormotát kapta, arról készített tablót. Kreativitásból Mányinál sincs hiány, legutóbbi olvasónaplója az ő ötlete alapján, de családi koprodukcióban készült, elsősorban időhiány miatt, másodsorban azért, mert mindannyian nagyon élveztük: a könyv egyik jelenetét kellett megvalósítani valamilyen formában. Mányi azt találta ki, hogy egy TV-ben játszódjon, mintha filmet néznénk. Végül az elkészült mű egészen kísértetiesen hasonlít a mi családunkra. 

Mányinál egyébként január elején tört meg a jég, egészen addig nem volt hajlandó megszólalni - azóta viszont itthon is szívesen beszél angolul. Úgy látszik, az unokatestvére mellett nem szégyenlősködött, mert egyszer csak azt hallottam, hogy a két fiú angolul cseveg egymással. Ő nem beszél nyelvtanilag annyira helyesen és olyan bő szókinccsel, mint a nővére, de ez biztosan változik azalatt, amíg itt vagyunk. Viszont most már nagyon jól megy neki az olvasás, ellenben a szövegértéssel sokat kínlódunk még mindig. Bár az is igaz, hogy azok a könyvek, amiket olvasnia kell, egyáltalán nem könnyűek. Most éppen Tom Jefferson gyerekkoráról kell beszámolót írnia, amivel még kész sincs, miközben már rég egy verseskötetet kellene bújnia. Annamarinak "40 kötetes kihívásnak" kell megfelelnie, ami azt jelenti, hogy negyven könyvet kell elolvasnia, de nem mindegy, hogy milyet, mindenféle kategóriák vannak - életrajz, szépirodalom, tudományos, stb. Ezzel elég rosszul áll, körülbelül a felénél tart, de őt ismerve nem lesz gond. Az osztályban minden nap kapnak szabad olvasási időt, amikor azt olvasnak, amit akarnak, akinek nehezebben megy az olvasás, választhat olyan könyvet, amit hangoskönyvként is hallgat közben. Sokszor, gyakorlatilag naponta mennek az iskolai könyvtárba, aminek én nagyon örülök. Egyfajta jutalom, ha ott írhatod a házi feladatodat, vagy ha éppen már készen vagy, akkor elmehetsz oda olvasni. Eltökélt szándékuk a tanároknak, hogy olvasó felnőtteket faragjanak belőlük, ami szerintem nem könnyű feladat, tekintve hogy mindegyik gyerek (a mieinket is beleértve) sokkal szívesebben játszik telefonon/számítógépen/tablet-en vagy bármilyen más kütyün, semmint hogy olvassanak. Valamelyik pizzéria például az iskolával közösen olvasási játékot indított - ha az adott hónapban minden este olvas a gyerek legalább 15 percet, és a szülő aláírja, majd beküldi a lapot, akkor a lap ellenében a pizzériában jár a lelkes tanulónak egy ingyen pizza. Az alábbi képek Annamari osztályában készültek, az ő osztályfőnöke töltötte fel egy fényképalbumba. Valószínűleg egyáltalán nem lenne szabad megosztanom, de szeretném megmutatni, milyen helyesek, ahogy össze-vissza fekve az osztályban olvasnak.

A farsangi időszak itt spontán téli szünetbe torkollott az időjárás miatt - olyan hideg volt és hozzá akkora hó, hogy egy hétre bezárt az iskola. Persze nem szóltak előre, hanem minden hajnalban öt és fél hat között csörgött a telefonom és az automata elmondta, hogy aznap sem kell bemenni. Biztos, ami biztos, küldtek emailt is. A következő héten már volt ugyan iskola, de rendszerint csak fél 11-re kellett menni. (emögött az volt az ideológia, hogy addigra kicsit melegebb van, és nem fagynak meg a gyerekek a buszmegállóban) A december vége-január eleje amúgy is szünettel telt, februárban pedig gyakorlatilag két hetet kihagytunk, ennek az lett a következménye, hogy erősen elszoktunk a korán keléstől. Hivatalosan eddig még egyszer sem kaptak beírást, de sokszor nehezen érünk be. A késés itt "súlyos" következményeket vonhat maga után - ha nem érsz be időben "tardy"-t kapsz. Bizonyos mennyiségű késés után figyelmeztetnek, hogy rossz irányba haladsz. Ha továbbra sem mutatsz javulást, egyszer csak felbukkan nálad a szociális munkás. El tudjátok ezt otthon képzelni? Reggel kopognak az ajtón, kinyitod és ott áll a szociális munkás veled szemben. (remélem, lesz nála kávé) Beengeded, mert segítő szándékkal jön, de vajon mit mond? Kedves Kocsis család, akkor vizsgáljuk meg, miért is nem mennek ezek a reggelek gyorsabban?  Vagy segít a gyerekeket összeszedni? Esetleg reggelit készít?

A farsangot itt nem ünneplik, helyette megkaptuk a Valentin-napot. Ettől amerikai filmes élményeim alapján erősen tartottam (általában ez szokott a film két csúcspontja lenni: kap-e a főhős Valentin-napi kártyát és a nagy Ő táncol-e vele az év végi bálon) de végül elég "amerikaiasan" sült el a dolog: ha valakinek vinni akartál ajándékot, csokit vagy lapot, akkor az egész osztálynak vinned kellett. Így aztán mindenki egy papírzacskónyi ajándékkal (főleg édességgel) jött haza az iskolából, de volt egy-két lelkesebb és ötletesebb osztálytárs is, aki nagyon komoly meglepetésekkel készült. A kedvencem egy könyvjelző volt, amire Annamari neve volt kirakva mindenféle betűkből, a hátulján pedig az elmaradhatatlan szívecskék.

Ebben a félévben nagy újdonság, hogy Mányi bekerült a Jacobs School of Music vonós tanszakának a törpeképzőjébe. Ez a helyi zeneakadémia zeneiskolája, komoly oktatással. Már ősszel is próbálkoztam, de akkor elhajtottak, így nagy volt az öröm, hogy most felvették. Hetente háromszor jár, egyik délután a saját tanárához, egy másikon csoportos órára, ahol egy órán keresztül hegedül együtt 5-6 gyerek, akik nagyjából azonos szinten vannak. Az ő csoportjukban a legkisebb olyan kicsi, hogy szinte játékhegedűje van és Mányi köldökéig ér. A harmadik alakalom a héten az un. segítőé, aki maga is hallgató a zeneiskolán és bizonyos kreditek fejében tanítja a kicsiket. Érdekes módon elsősorban technikát tanulnak, zeneelméletet egyáltalán nem. Nem tudom, hogy ha Mányi nem tudna kottát olvasni, akkor azt hogyan tanítanák meg neki, ilyesmivel szinte egyáltalán nem foglalkoznak. Ellenben a vonója össze van ragasztva szigszalaggal, hogy lássa a stratégiai pontokat: a felénél, elejénél, végénél, a hegedű húrjai alatt ugyanilyen jelölések. A vonó végén kicsi kisujjtartót ragasztottak fel neki, ami szintén szigszalagból készült. Ezen kívül az ujján filccel bejelölik, hogy hogyan kell rátennie a húrra. Már várom a napot, amikor az egész hegedűt hozzáragasztják a gyerekhez. Sokszor kellett a fal mellett gyakorolnia, hogy érezze, meddig mehet a könyöke. Az igazgatónő a felvételkor elmondta neki, hogy itt bizony minden nap gyakorolni kell, és úgy tűnik, hogy a lelkesedés átragadt rá is, mert tényleg minden nap gyakorol és várja, hogy mikor lesz megint órája. Eddig sem játszott rosszul, de most robbanásszerűen sokat javult. Nemcsak a technikát tanítják alaposan, hanem egyfajta viselkedést is: hogyan kell tartani a hegedűt pihenéskor, hogyan kell visszavenni, ha játszani kezdenek, hogyan kell meghajolni, egészen, mintha zenészek lennének.

Úgy tűnik, hogy a gyerekeink sikeresen megállták a helyüket, mindketten szereztek barátokat és beilleszkedtek az osztályukba, ami nagy öröm. Most már csak a tavaszt várjuk és egy kicsit jobb időt, elég volt a hóból és a hidegből!