Ezt a bejegyzést azok figyelmébe ajánlom, akiket foglalkoztatnak az elöregedő társadalmak problémái és az azokra adható különböző válaszok. Elöljáróban szeretném elmondani, hogy Amerikában sem találták meg a megoldást, és amivel próbálkoznak, az a helyi viszonyokra reagál. Engem személy szerint rendkívüli módon inspirált az a lelkesedés, amivel a különböző szervezeteknél találkoztam, nyitottságuk sokat adott nekem, ezért érzem fontosnak bemutatni a tevékenységüket. Ősszel jártunk Bloomingtonban, ahol részt vettem egy demencia érzékenyítő programon (https://kocsisjudit.blog.hu/2024/10/22/nem_csak_memoriat_erinto_problema). Később felvettem a kapcsolatot a Phoenixben és környékén működő szervezetekkel, akik sokféle módon támogatják az időseket, valamint a hozzátartozóikat és igyekeztem megismerni a munkájukat. Néhányukról írok most részletesebben. 

Statisztikai adatok szerint az Amerikai Egyesült Államokban 7 millióan élnek demenciával és hozzájuk kapcsolódóan több mint 11 millióan végeznek családi gondozást.  A családi gondozók a rájuk nehezedő terhelés miatt megfelelő segítség, támogatás hiányában kimerülhetnek, megbetegedhetnek. Kutatási adatok alapján (Columbia University, 2024) az Alzheimer-kórral vagy más demenciával élőkhöz kapcsolódóan a családi gondozók által végzett (fizetetlen) munka becsült értéke 346,6 milliárd dollár – ez azért is egy becsült összeg, mert a családi gondozók javarészt nem kapnak juttatást ezért, és azt sem tudják felmérni, hogy pontosan mennyi és milyen feladatot végeznek. 

A probléma tehát hatalmas méreteket öltött és a gyorsuló idősödés miatt várhatóan tovább növekszik, mivel a demencia kialakulásának egyik legnagyobb kockázata maga az életkor előrehaladása. Az USA-ban számtalan szervezet található, akik demenciával élőkkel és hozzátartozóikkal foglalkoznak, ezek a szervezetek lazábban-szorosabban együttműködnek egymással. Közülük a vezető non-profit szervezet az Alzheimer Association, amely az Alzheimer-kórral és más demenciával élők támogatását, érdekképviseletét segíti, valamint támogatja a különböző kutatásokat. A szervezet országos, de minden államban működnek tagszervezetei, amik önálló munkát is végeznek. A Phoenix-ben működő szervezet révén belekóstolhattam az érdekképviseleti munkába és a jogalkotás folyamatába. Meghívást kaptam a State Advocacy Day-re, ahol fogalmam sem volt, hogy mit várnak tőlem, de az már reggel látszott, hogy nem fogják beérni azzal, hogy csak ott toporgok közöttük és nézelődöm.

Az érdekképviseleti nap célja az volt, hogy a szervezet segítségével (érintettek bevonásával) megfogalmazott és a képviselők által már benyújtott törvényjavaslat(ok) a bizottságok elé kerülve támogatást kapjanak, majd a tagállami szavazáson elfogadásra kerülhessenek a képviselőházban, azután a szenátusban. Ha mindenhol megszavazták, végül szövetségi szintre viszik tovább. Elég bonyolult az eljárás, amiben most nem vesznék el, a lényeg, hogy a szenátorokat meg kellett győznünk arról, hogy fontos a küldetésünk. A szervezet munkáját maroknyi alkalmazott mellett rengeteg önkéntes segíti. Ezek az önkéntesek alkotta csapatok jelentek meg a szenátorok előtt ezen a napon és kérték támogatásukat a megfogalmazott törvényjavaslathoz, én az egyik ilyen csapatnak lettem a –teljes értékű – tagja. Mindannyian a szervezet színeibe öltöztünk (lila) és kézhez kaptunk egy forgatókönyvet, amit nagyon szigorúan követnünk kellett. A szenátorokhoz előre kiadott időpontban mehettünk be, és a 10 perces meghallgatás ez alapján az előre kiadott forgatókönyv szerint zajlott: bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy ki hogyan érintett a demencia által. Majd megkérdeztük a szenátort, hogy ő tud-e kapcsolódni valahogyan a betegséghez. A mi csapatunk két szenátornál járt, mindketten saját családjukból hoztak példát, érintettként értették, hogy miről beszélünk. Ezután az egyik társunk, aki Alzheimer-kórral él, elmondta saját megélését a betegségével kapcsolatban – ezt mindkétszer megkönnyeztük. Végül átadtuk a szenátornak a mappát és megkértük, hogy a szavazáson támogassa majd a javaslatot. Felkészültnek kell lenni, a szenátorok akár arra is rákérdezhetnek, hogy a javaslatnak milyen anyagi vonzata van. Amíg a folyosón várakoztunk a következő időpontunkra és beszélgettünk, mindenki elmesélte élettörténetét, volt, aki a családjában már az ötödik (!) rokonát gondozza egymás után. Itt döntöttük el azt is, hogy kinek mi lesz a feladata a következő találkozón, nekem az elköszönés jutott, szerintem egészen jól ment. Az egész napunk be volt táblázva, amikor nem a szenátorokra vártunk (a harmadik találkozóra végül nem került sor), akkor meglátogattuk az üléstermeket. A képviselők beszédbe elegyedtek velünk, volt, aki ebédelni is eljött a Capitolium elé telepített sátrakba. Ebéd alatt különböző előadásokat hallgattunk az Alzheimer-kórhoz kapcsolódó jelenleg folyó kutatásokról, ezután pedig a bizottsági ülésre látogattunk, ahol szakértőket, értintettek hallgattak meg a bizottság tagjai, majd szavaztak a fent említett törvényjavaslatról, amit egyhangúlag támogattak (Aye, kiejtve „áj” jelenti az igent), amit hangos tapssal üdvözültünk.

Phoenixben és környékén működik a DUET non-profit szervezet, céljuk az ingyenes szociális szolgáltatások nyújtása mellett az unokákat nevelő nagyszülők, valamint a családi gondozók támogatása. Elmesélésük szerint sok gyereket ki kell emelni a családjukból, akik gyakran a nagyszülőkhöz kerülnek ezután, akik azonban sokszor tanácstalanok, rajtuk próbálnak segíteni tanácsadással, különböző szervezett eseményekkel. A DUET különleges programja azonban a „Finding Meaning and Hope” – egy gondozó hozzátartozóknak kialakított edukációs program, ami megtámogatja őket abban, hogy hogyan találjanak reményt a kilátástalannak érzett helyzetükben és hogyan kezeljék azt a felemás érzést, hogy hozzátartozójuk ugyan ott van mellettük, de valójában még sincs. Azt kihangsúlyozták számomra, hogy semmiképpen nem önsegítő csoportról van szó, hanem sokkal inkább egy szelíd képzésről, ami segít abban, hogy a résztvevők megtalálják saját erőforrásaikat. Tudtátok, hogy a családi gondozók sokszor éveken át nem is azonosítják magukat családi gondozóként? Általában már csak akkor tudatosítják, amikor kezdik érezni magukon a kimerülés tüneteit. A képzés Dr. Pauline Boss könyvére épül, annak fejezeteiből készítettek rövid videókat, és a feldolgozáshoz szükséges sorvezetőt. Számtalan facilitátort képeztek már, és más nyelvekre (spanyol és navaho indián) is lefordították a teljes anyagot. Felcsillant a szemük, amikor megtudták, hogy Európából érkeztem és én sem álltam ellen a hívásuknak, hogy elvégezzem a tréninget, amihez jelentős anyagi támogatást kaptam tőlük. Hálás vagyok, hogy megismertem őket, hogy megbíztak bennem, hogy felkészítettek arra, hogy magam is tarthassak ilyen csoportokat, sőt, éppen azon dolgoznak, hogy a videókhoz elkészüljön a magyar felirat. Így ezt a tudást hazaviszem magammal és remélem, hogy helyet találok neki.

Végül következzen két egyetemi kezdeményezés. A Mirabella az Arizonai Állami Egyetem (ASU) saját vállalkozása, gyakorlatilag piaci alapon épített és üzemeltetett idősotthon, de mégis több annál. Tempe-ben, az ottani egyetemi campus közepén található egy 20 emeletes épület, ami úgy néz ki, mint egy öt csillagos hotel. Az elhelyezkedése azért különleges, mert itt senki sehova nem sétál, ezért különösen aláhúzzák azt, hogy itt lehet sétálni, sőt, sétálva elérhető a legtöbb szolgáltatás – ez főleg azoknak az időseknek fontos, akik valamilyen okból már nem tudnak, vagy nem akarnak vezetni. A tulajdonosok egyáltalán nem rejtik véka alá, hogy a társadalom leggazdagabb rétegére céloznak, a beugró 1 millió dollár, és utána havonta 4-5000, attól függően, hogy milyen ellátást kérsz. Amivel mégis többet nyújt, mint egy luxus szálloda-, vagy magas színvonalú idősotthon, az az egyetemmel való összekapcsolódása. A Mirabella egy innovatív életközösség, amely az idősek számára lehetőséget biztosít az egyetemi életben való aktív részvételre. Az itt élő idősek ingyenes hozzáférést kapnak az egyetem minden szolgáltatásához, bármilyen kurzusra bejárhatnak, hallgathatnak előadásokat, de saját tudásukat is kamatoztathatják - felkarolhatnak fiatalokat, akiket mentorálhatnak. Néhány egyetemista beköltözhet az épületbe, ha vállal valamilyen munkát cserébe. Amikor ott jártam, akkor éppen két zeneművészetet tanuló hallgató lakott ott, akik hetente egy-két alkalommal zongora koncertet adtak. Az intergenerációs közösség célja, hogy elősegítse az egész életen át tartó tanulást. Mindezek mellett az idősek persze építik saját, erős közösségüket, alkotnak, beszélgetnek, közös programokra járnak, ha pedig úgy adódik, akkor a földszinti rehabilitációs részlegen gyógyulnak, ahol van medence, gyógytorna, masszás, stb. Akik aktívabbak, ők a tetőteraszon kertészkedhetnek magaságyások mellett, de azt elképzelni sem tudom, hogy bírják, mert én két perc alatt majdnem elájultam ott a melegtől. Engem már az ötlet önmagában lenyűgözött, hát még a megvalósítás, de aztán azt is megtudtam, hogy azok, akik ide beköltöznek, életük végéig megfelelő gondoskodásban részesülnek. Az nem volt meglepő, hogy minden akadálymentes, de ahogy romlik valakinek az egészségi állapota, úgy változtatnak az apartman felszereltségén, illetve, ha magasabb fokú gondozásra szorul, akkor lehetőség van arra, hogy a harmadik emeletre költözzön – ahol támogatott lakhatást biztosítanak a számára. Költözhet egyedül vagy a házastársával is. Ha egy lakónál jelentkezik a demencia, a második emeleten biztosítanak számára teljes körű ellátást. Ez az egyetlen emelet, ahol zárva tartják a bejáratot és csak kártyával lehet ki/bejutni, az emelet kialakítása maximálisan demenciabarát.

Az Arizonai Állami Egyetem Közösségi Együttműködése egy olyan innnovatív program, ennek keretében a Szociális Munka tanszék munkatársai költöztek be egy idősotthonnak az épületébe. A tanszéknek helyre volt szüksége, az otthonnak pedig szociális szakemberekre. Az 1928-ban épült Westward Hotel volt Phoenixben „A hotel”. Itt szállt meg többek között Marilyn Monroe és J.F. Kennedy is. A pletykák szerint Marilynt a föld alatt vezető alagútrendszeren keresztül csempészték be Kennedy szobájába, illetve a színésznő kérésére kialakítottak egy hátsó lépcsősort, ami lehetővé tette, hogy kisebb feltűnéssel jusson le a medencéhez. Ahogy a belváros kezdett leromlani és már senki sem akart a hotelben megszállni – eladták egy cégnek 1979-ben, és ez a cég a mai napig idősotthonként működteti az épületet, olyan idősek számára, akik a szegénységi küszöb alatt élnek – ez a bekerülés kritérium – a lakóknak a teljes bérleti díj 30%-t kell fizetniük. Az elhagyott földszinti részlegen, ahol hajdan az éttermek és csillogó boltok működtek, most az Arizonai Állami Egyetem Szociális Munka Tanszékének munkatársai dolgoznak. Egyfajta szinergiaként a helyiségért cserébe különféle szolgáltatásokat nyújtanak az itt élőknek: ételt osztanak, foglalkozásokat szerveznek, közösséget teremtenek, de szűrővizsgálatokat és táplálkozási tanácsadást is tartanak nekik, más tanszékek hallgatóit bevonva. A lakók eleinte nem akartak "barátkozni" velük, de mostanra kifejezetten számítanak a munkatársakra, kialakult egy jó együttműködés. 

 Tanulság nincs, remélem, sikerült Rátok is átragasztani a lelkesedésemet!