Windsorból kétféleképpen lehet eljutni Detroitba: vagy hídon, vagy az alagúton keresztül, ami a csatorna alatt vezet. Mi utóbbit választjuk. Karesz kocsiját „odaát” hagyjuk, majd busszal visszajönnek, mondják, és hatan beülünk a kocsiba.

Sikerült lekicsinyíteni a képeket, így most ide beszúrom azokat, amik a beszámolóból kimaradtak.

Toronto után Windsorba megyünk. Azért pont oda, mert János egy volt tanítványa, Dóri, ott dolgozik magyar kulturális missziósként, egy ösztöndíj keretében, és meghívott minket.

-Minden este máshol fogunk aludni? – Majdnem. –És kocsival megyünk egyik helyről a másikra? – Igen. –Akkor ez olyan lesz, mint a vándortábor, csak autóval! – mondta Mányi a kirándulás első napján, Willoughby-ban, reggel.

Ma elvették a sörömet. Egészen pontosan nem engedték, hogy megvegyem. Persze nem teljesen csak az én söröm lett volna, de gondoltam, hogy hat óra autózás után jó lesz meginni, miközben a teleholdat nézzük. Gondosan kiválasztottam a kedvenc búzasörömet, még citromot is vettem hozzá, aztán végignéztem, hogyan sétál vissza vele az eladó. Ekkor én már a manager-el ordítoztam. De ennél azért vidámabban kezdődött. 

Próbálom abbahagyni, de nem megy, folyton-folyvást belebotlok valami újdonságba. Íme, egy gyöngyszem, ha a reggel nehezen indul: egy fagyasztott rántotta biztosan felvidít!

Ennél nagyobb fagyit tényleg nem találok, de a színe már kezd alakulni.

Az alábbi képek október elsején készültek az egyik nagy áruházban, az első hidegebb nappal együtt beköszöntött a karácsonyi őrület is. Máris mindenhol karácsonyfadíszekbe és világító kis izzósorokba botlok.

Eltelt már több, mint egy hónap, hogy megérkeztünk, hihetetlenül gyorsan elrepült. Mostanra szinte beköszöntöttek a szürke hétköznapok, amik persze egyáltalán nem szürkék, de kialakult egy viszonylag stabil napirendünk. Reggel 8.20-ra viszem a gyerekeket iskolába, aztán Jánost az egyetemre, utána intézem az intéznivalót, majd 3.50-re ismét megyek a gyerekért. Hétfőnként zeneiskolába járnak, egyelőre hetente egyszer. Mányi hegedűtanára egy brazil szépség, aki 16 évesen egyedül költözött ide egy amerikai családhoz, majd (ezek szerint) itt maradt és a helyi zeneakadémiára jár. Nagyon megdicsérte Mányit, hogy milyen szépen játszik. Annamari kitalálta, hogy trombitálni szeretne. Örültem volna, ha valami nőiesebb hangszert választ, pl. a zongorát, de legjobban azt szerettem volna, ha egy időben zenél a két gyerek. Nos, ebben a kis zeneiskolában ezt sikerült megvalósítani, és Annamari is megtehette, hogy hezitál, mert a zongora- és trombitatanár történetesen ugyanaz (Berk), aki szintén itt tanul az akadémián. Persze a zongoráig nem jutottak el, így most van itthon egy trombitánk, amit bérlünk az iskolától. Az itteni zeneiskola korántsem olyan komoly, mint az otthoni, nem volt felvételi, nincs szolfézs, „csak” ki kell fizetni a havi (egyébként tetemes) oktatási díjat. Kiszámoltam, kb. 14-szer annyiba kerül, mint otthon. Elég nagy kihívás elé állítottuk szegény zenetanárokat, amikor elmondtuk nekik, hogy egyik gyerek sem beszél angolul, de úgy tűnik, megoldják. Végül is a zene nyelve egyetemes.

A múltkori bejegyzéshez kapcsolódóan próbáltam alaposabban körülnézni a boltokban, hátha találok még furcsa dolgokat. Nem is kellett sokáig keresgélnem, íme a facon (smart bacon néven) és a pucolt tojás, igaz, ecetes lében, de legalább rózsaszín!

A boltokat járva sokszor az az érzésem az élelmiszerekkel kapcsolatban, mint a viccben a parasztbácsinak, amikor elmegy az állatkertbe, nézi-nézi a zsiráfot, aztán azt mondja: -márpedig ilyen állat nincs!