Itteni életünket továbbra is szerencse és a hozzánk való végtelen jóindulat kíséri. Engem már eléggé megviselt az itthoni kempingezés, nagyon szerettem volna egy ágyat. Erre csak tegnapig kellett várnom, mert kiderült, hogy az egyik itt élő magyar család (a feleség szintén az egyetemen tanít) éppen most cseréli le az ágyait, és nekünk adták az régieket. Amiknek persze semmi bajuk, teljesen újnak néznek ki. Pont egy francia- és két egyszemélyes ágyról van szó. Boldogan vállaltuk, hogy valahogy elhozzuk tőlük!

Múlt héten vasárnap délután hivatalosak voltunk egy koccintásra ahhoz a magyar családhoz, akik olyan sokat segítettek nekünk mindenben. Megkértek, hogy ne kocsival menjünk, hogy tudjunk inni. Mivel itt laknak az utca túlsó oldalán, kb.5 percre, nekem ez eszembe se jutott, de úgy látszik, ez itt nem egyértelmű.

Bloomington kis város, nehéz "rossz" helyen lakni, de mi tényleg szép helyre költöztünk. Azért választottuk ezt, mert elfogadható volt az ára, és így abba az iskolába kerültünk körzetileg, ahová szerettük volna, hogy a gyerekek járjanak. Itt mindenki csak abba az iskolába járhat, ahová tartozik, ez persze csak az állami iskolákra vonatkozik.

Figyelem, megrázó képek következnek!

A születésnapomon teveztük, hogy elmegyünk egy nemzetközi piknikre, ismerkedni, és utána meghívtuk az itt élő (és általunk ismert, mert gondolom, többen is vannak) magyar családokat a kertbe beszélgetni. Mint kiderült, nagyjából itt lakunk mind egy kupacon, egy út választ el csak minket. Szóval alakul a magyar falu!

Csütörtökön elhoztuk az autót Indianapolisból. Ez azt jelentette, hogy a bérelt autónkat nekem kellett visszavezetnem Bloomingtonig. Előtte János megmutatatta a leállósávra vonatkozó túlélési statisztikákat (10 másodperc, maximum) arra az esetre, ha ott gondolnék hirtelen megállni. Végül nem volt semmi gond, egész szépen hazaértünk. Itt a szerzemény és a büszke tulajdonos:

Kedden nyílt napon voltunk az iskolában. Ez igazából egy fogadóóra, amikor az összes tanár bent van és lehet érdeklődni, hogy csemeténk hogyan halad az egyes tantárgyakból. Minket a kíváncsiság hajtott, hogy mit gondolnak a gyerekeinkről így másfél hét után, mik az első benyomások, és szerettük volna alaposabban megnézni a termeket is.

Kedves férjek, mindenképpen megszívlelendő amerikai mondás a címben!

Mi Michael-től tanultuk,egy kedves ismerősünktől, és éppen az autóvásárlás kapcsán. Láttuk, hogy Bloomingtonban nem sok babér terem nekünk, az ide érkezett diákok felvásárolták az összes normális autót, ezért szélesítettük a kört Indianapolisra. Ott rögtön találtunk kettőt, ami tetszett, és árban is megfelelő volt. Az egyik egy Volvo, amibe a képek alapján beleszerettem. Fontos a márkahűség… Amikor János megkérdezte Michael-t, mit szól hozzá (mert ő Floridában autó szervizeléssel foglalkozik, előtte kereskedett is, ért hozzá nagyon) , és hogy én ezt szeretném, csak ennyit válaszolt : „happy wife, happy life”.

Elérkeztünk az amerikai társadalom egyik mozgatórugójához, vagyis ahhoz a csomóponthoz, ami itt (majdnem) mindent meghatároz, ami nem más, mint a VÁSÁRLÁS. Így, nagy betűkkel. Ez megkerülhetetlen, kihagyhatatlan, továbbá spirálisan magával ragadó élmény, így, ha nem szeretsz vásárolni, semmiképpen ne költözz Amerikába!

Tegnap elmentünk egy autókereskedésbe itt Bloomingtonban, mert lassan lejár a jelenlegi autónk bérlése és ideje lenne vennünk valamit. A kilátásaink nem voltak túl jók, az interneten keresgéltünk ugyan, de nem találtunk semmit, szinte teljesen kifosztották az itteni piacot, csak a drága autók maradtak. Gondoltuk, nincsen veszíteni valónk, így megálltunk egy autószerviz előtt, aminek egyik fele autókereskedés.

Kicsit elsodortak a hétköznapok, de megpróbálok pontosan visszaemlékezni, hogyan is volt az első délután, amikor elhoztam a gyerekeket az iskolából. Az, hogy nem sírva jöttek ki a kapun, már jó előjelnek bizonyult. A találkozást követő szóáradat pedig magáért beszélt: - és képzeld mama! majd egymás szavába vágva meséltek egész délután.